Magyarország jelenlegi miniszterelnökének politikusi legitimációját kétségkívül az 1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén elmondott beszéde adja. Az elmúlt negyedszázadban ez úgy rögzült a köztudatban, hogy „követelte, vonják ki a hazánkban állomásozó szovjet csapatokat” (nyugdíjas gyermekorvos olvasói levele, Magyar Nemzet, 2014. április 25.), de még egy mai fiatal politikus, Karácsony Gergely is úgy fogalmazott (Népszabadság, 2014. január 20.), hogy „Orbán Viktor politikai pályájának első jelentős lépéseként hazaküldte az oroszokat”.
Abban most nem mélyednék el, hogy Orbán Viktor akkori határozott mondata, miszerint olyan kormányra van szükség, amely tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok haladéktalan kivonásáról, azonosnak tekinthető-e azzal a közvélekedéssel, hogy ő és csakis ő volt az egy szem bátor fiatalember, aki hazaküldte egy világhatalom hadseregét. (Arról nem is szólva, hogy nem az egyetlen volt, aki ezt a nyilvánosság előtt kimondta.) Merthogy akkor az itt állomásozó szovjet csapatok már „mozgásban voltak hazafelé”.
Németh Miklós akkori kormányfő, 1989. március 2–3-án Moszkvában tárgyalt. Partnere – amint azt néhány héttel ezelőtti telefonbeszélgetésünk során megerősítette – Rizskov miniszterelnök volt. Egy idő után a magyar kormányfő négyszemközti megbeszélést kért, s ekkor felvetette a szovjet csapatok kivonását (is). Kiderült, ez ügyben kizárólag Gorbacsov pártfőtitkár-elnök az illetékes. Rizskov „összehozta” a nem tervezett találkozót a főtitkárral, melynek során megszületett a megállapodás a tárgyaló felek – személyesen Németh Miklós és Mihail Gorbacsov – között a szovjet csapatok teljes kivonásáról.
Arról is megállapodtak azonban, hogy ezt nem hozzák nyilvánosságra – szó szerint titokban tartják –, hiszen a szovjet vezető számára fontos volt, hogy a magyarországi csapatkivonással, annak köztudottá válásával ne gyengüljenek a pozíciói az USA-val folytatott fegyverzetkorlátozási tárgyalásain. (Németh Miklós olyannyira tartotta magát ehhez, hogy nincs is fellelhető követjelentés erről, mi több, a politikai bizottságnak szóló beszámoló sem említi, azaz nagy valószínűséggel a július 25-én Moszkvában tárgyaló Grósz Károly és Nyers Rezső sem tudott róla.)
Nem Orbán Viktor volt az egyetlen, aki nyilvánosan is „követelte” a szovjet csapatok kivonását 1989 első felében. Március 15-én a szegedi ünnepi eseményeken Raffay Ernő még úgy fogalmazott, hogy „egy nép nem élhet úgy, hogy területén idegen csapat állomásozik”, és a Dugonics téren összegyűlt szegedi polgárok előtt felolvasott 12 pontban már követelésként fogalmazták meg, hogy „Vonják ki a szovjet csapatokat Magyarországról!”.
A nem nyilvános Németh–Gorbacsov-megállapodás alapján (a hivatalos kormányközi dokumentumot egy évvel később írta alá Horn Gyula magyar és Sevardnadze szovjet külügyminiszter) megkezdődött a kivonulás. A szegedi Délmagyarország 1989. április 26-i híre szerint: „Harmincegy szovjet harckocsit raktak vasúti szerelvényre kedden Kiskunhalason. Ezzel megkezdődött a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet hadseregcsoport alakulatainak részleges kivonása.”
A tudósításban az is szerepel, hogy a következő hónapokban mind a személyi állományt, mind a harceszközöket illetően ez a folyamat felgyorsul. (A Magyarországról, illetve a térség más országaiból történő részleges szovjet csapatkivonás – kivéve az NDK-t – amolyan gesztus-gesztus alapon történt. Amilyen mértékben vontak ki amerikai csapatokat Németországból [NSZK], oly mértékben lépett vissza a Szovjetunió is az általa megszállt területekről.)
Amikor tehát Orbán Viktor bátor beszédét elmondta, s amikor Grósz Károly és Nyers Rezső Moszkvában tárgyalt, a márciusi Németh–Gorbacsov-megállapodás alapján már jelentősen csökkent a szovjet csapatok jelenléte hazánkban. Szóval, amikor bő hónappal ezelőtt a német Bild újságírója úgy fogalmazott, hogy akkor még nem lehetett tudni, hogy Orbán Viktor beszédére miként reagál Moszkva, tévedett, Németh Miklós például pontosan tudta.
Ő nem bátor, hős volt, nem állt készen, hogy „szabadságunkat az utolsó leheletünkig védelmezzük”, egyszerűen „csak” bement az orosz medve barlangjába, „csak” megegyezett Moszkvával a szabadságunkról. Mint ahogy tette ezt a „vasfüggöny” lebontása érdekében is. A szovjet elnökkel folytatott tárgyalásai után – mert márciusban erről is megállapodott Gorbacsovval – utasítást adott rá, hogy Rajkától kezdjék meg a műszaki határzár (drótkerítés) feloldását-lebontását. 1989. március 23-tól április elejéig 3,5 kilométeren tűnt el a vasfüggöny a nyugati határon. (Akkor ennek sem volt nyilvánossága, talán csak a határőrség lapja tudósított róla.
Németh Miklós kormányfő május 2-án számolt be a kormánynak, s a testület május 17-i ülésén hagyta jóvá.) Erre vonatkozóan még érdemes kitérni az Orbán Viktorral készített Bild-interjúnak arra a kérdésére, hogy világos volt-e számára, mit indított el Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter 1989. június 27-i gesztusa, a vasfüggöny átvágása. Orbán Viktor szerint az „nagyszerű tett volt”, amelyet mindig is csodált. Csakhogy a június 27-i, nagy nemzetközi érdeklődéssel kísért „vasfüggönyátvágó” eseményre a már lebontott szögesdrótvonal egy kis részét vissza kellett építeni, hogy az Orbán Viktor által csodált nagyszerű tettet Horn Gyula véghezvihesse.
Hát, valahogy így küldte haza Orbán Viktor a szovjet csapatokat, és így „nyitotta résnyire a szabadsághoz vezető ajtót” Horn Gyula. Két nagyszerű tett, két nagyszerű esemény. A valós megítéléshez azonban nem árt ismerni a valós történéseket. Sine ira et studio.
A szerző volt országgyűlési képviselő
