Kettős dráma

És akkor itt állunk mi, az egymást cáfoló szakértőknél is szakértetlenebb és manipulálhatóbb laikusok, nagyon heves és jogos indulatokra készen, hisz a gyermekbántalmazás is, a rágalmazással tönkretett élet is ilyeneket vált ki a jóérzésű emberekből, és nem tudjuk, hogy a heves érzelmeink kire áradjanak így, és kire úgy. A bűnös is nézhet ki nagyon ártatlannak. A rágalmazó is nézhet ki nagyon őszinte, kétségbeesett szülőnek. Pláne ha nem is rágalmaz, csak téved.

Iszonyú nehéz próba ez: a legjogosabb indulatok készenlétében is megőrizni kétségeinket, nem vélni tudni, mit nem tudunk, nem engedni, hogy antipátiáink és szimpátiáink elsodorjanak. A társadalom-lélektani valószínűség szerint ezt a próbát kevesen állják ki. Aki mégis megtartja magát a bizonytalanság kínjában, nem elmarasztaló vagy felmentő ítéletet követel, hanem olyan körültekintő, alapos eljárást, amely a magyar bűnüldözésre és igazságszolgáltatásra nem jellemző, s szilárd bírói ellenálló képességet a közhangulat laikus közítéleteivel szemben.

És ahelyett, hogy a gyerekbántalmazás érzékelésére hivatott, és ma penetránsan működő jelzőrendszer fejlesztésére figyelnének, a hatalom emberei azt találták ki, hogy az elévülést, amely most az áldozat 23 éves koráig (egy nyolcéves esetében például 15 évig) tart, eltörlik, mint a háborús, az emberiség elleni és az életfogytiglannal fenyegetett bűncselekmények esetében. Ez nem kerül se pénzbe, se fáradságba, viszont meg lehet keseríteni az emberi kor legvégső határáig bárki életét. Ettől kezdve bármely ősz polgártárs megzsarolható: ha akarjuk, ezentúl senki nem lesz biztos benne, hogy tisztességben őszültél-e meg.