Olyannyira, hogy már a Fidesz testvérpártjának számító kereszténydemokraták is az egyneműek házasságáról és örökbefogadási jogáról vitáznak – az együttélés pedig rég elfogadott.
A korábban csak az eltérő neműeknek járó adókönnyítéseket a német alkotmánybíróság tavaly nekik is megítélte. A kormányfő nyilván azzal is tisztában volt, hogy a beszédet épp abban a külügyminisztériumban mondta el, amelynek az év végén leköszönt vezetője, Guido Westerwelle nyíltan homoszexuális, mint ahogy Berlin főpolgármestere is az (noch dazu, mindketten fix párkapcsolatban, mondhatjuk úgy: családban élnek).
Az ország demográfiai kiteljesedéséhez talán nem járulnak hozzá, és ez velük Orbán legfőbb gondja: a család feladata az utódok nevelése, hiszen így lehet csak az európai civilizációt fenntartani, állítja. A gyerekvállalás valóban komoly kérdés: Németországban is riadalmat okoz, mert ott a nők még a magyaroknál is kevesebb gyereket szülnek. De az is kiderült, hogy csupán pénzzel nem lehet ezen változtatni, rugalmas munkahelyekkel, otthon is helytálló apákkal talán igen.
A mai világban egyébként sem mindenkinek adatik meg a képeskönyvszerűen vidám és kerek család. Vannak bizony csonka családok, házasság nélkül együttélők, balkézről született gyermekek, patchworkfamíliák – és vannak rémes légkörű klasszikus családok is. Mint ahogy régebben is voltak, csak akkor nehezebb volt belőlük menekülni.
A németek – és más európaiak – valószínűleg felismerték már, hogy az Orbán által másodrendűnek tartott alternatív családmodellek nem veszélyeztetik a jól működő családokat. Csupán reagálnak a felgyorsult világra, és lehetővé teszik, hogy az emberek válasszanak az együttélési formák között. Hozzájárulnak persze a gyerekszüléshez a bevándorlók, de velük meg pont ez a gond: kínos persze mindezt egy olyan országban elmondani, ahol a társadalom csaknem húsz százalékának külföldiek a felmenői, és a legnagyobb közösség, a törökök itt született gyerekei épp most kapták meg a lehetőséget, hogy egyszerre kötődhessenek az ó- és az új hazához.
Ezzel meg is érkeztünk a keresztény gyökerekhez: ez szintén megér egy misét abban az országban, amelyet most két keresztény párt kormányoz (magyar szemmel meghökkentő módon egy szociáldemokratával), de mégsem vezeti be a kötelező hittant, nem adta vissza az iskolát az egyházaknak, melyeket még állami támogatásban sem részesít.
Keresztény gyökerek ide vagy oda, az állam és az egyház ott szigorúan elkülönül. Az egyházak a hívek által fizetett egyházi adóból élnek, így is ellátják társadalmi feladataikat, mondjuk, felkarolják a rászorulókat. A kancellár nem jelenik meg demonstratívan semmilyen templomban, és a Bundestag nyitónapján sem tartanak ökumenikus misét. És ezt nem is hiányolja senki, mert a politika és a hit – ott – két külön világ.
