Az egyik kislányt szeptember 15-én, hajnali kettőkor láttam Horgosnál. Azon az éjszakán, amikor éjfélkor lezárták a határt, és az éppen elkésett menekülők tehetetlenül álltak a Röszke 2-es határátkelő vaskerítésénél. Annál a bizonyosnál, amelyet másfél nap múlva rátörtek a rohamrendőrökre. Az a kislány persze mit sem tudott erről – szeme sarkából az édesanyját figyelve szaladgált, és kíváncsian nézte az ismeretlen világot.
A másik kislányt 24-én láttam, szintén az édesanyjával, Magyarkanizsa főterén. Fagylaltot nyalt a kedvenc padján, amelyhez hónapokig közel sem mehetett, mert mindig ültek, feküdtek rajta, körülötte valakik, idegenek, akiket kivetett otthonukból a történelem. Nem haragudott rájuk, csak úgy érezte: elveszik, ami az övé. A megszokott helyeit, a nyugalmát, a biztonságát, amit talán soha többé nem is kap vissza. De – átmenetileg biztosan – visszakapta. A történelem tovább munkálkodik, a messziről érkezők 24-én éppen Tovarnik főterét lepték el, meg az opatovaci temetőben feküdtek le a sírokra.
Azzal, hogy létrejött egy több állam által üzemeltetett menekültfolyosó, beállt valamilyen vihar előtti csend is. Az emberáradat meghaladja ugyan a napi ötezer főt, de elkerüli a nagyobb városokat. Nem hogy Budapest központjában, de még Beremenden vagy Magyarbólyban sem igen érintkezik a helyiekkel. Ám ez csak addig tart, míg Németországban és Ausztriában nem nő meg a feszültség. Nem kell hozzá más, csak hogy olyan helyzet alakuljon ki – legelőször talán Salzburgban –, mint amilyen volt Magyarkanizsán, Horgoson, Röszkén. Többször láttuk már, hogy a szolidaritás addig tart, amíg másnál vannak a menekültek, vagy míg nem tudatosul, hogy tartósan itt maradnának.
