Ahhoz, hogy a globális átlaghőmérséklet növekedése a 2 Celsius-fokot – vagyis a visszafordíthatóság határát – ne lépje túl, el kell távolodni a fosszilis gazdaságtól. Szabó Zsolt államtitkár fogalmazott így a napokban a parlamentben. A nevét ne jegyezzük meg, nem lesz rá szükség – ez nem az a kormány, ahol a személyes tudásnak bármi köze van a pozícióhoz; lehetséges, hogy a nevezett holnap már a stadionprogrammal vagy a banánimporttal foglalkozik majd. Garantáltan először, és minden bizonnyal utoljára történt meg, hogy az Orbán-adminisztráció egy tagja kimondta az igazságot a felmelegedéssel kapcsolatban.
Szabó Zsolt kezében természetesen nem összpontosul semmilyen hatalom, és annak sincs gyakorlati jelentősége, hogy mit gondol a klímáról. Egy olyan kormány nevében szól ugyanis, amelyik nem hisz a klímaváltozásban: úgy tervez mindent – az árvízvédelemtől az agrárgazdálkodásig, a meteorológia újra napirendre vett központosításától a budapesti közterületek kialakításáig –, mintha a magyarországi éghajlat örök és megváltoztathatatlan lenne. Hogy mást ne mondjunk: atomerőművet akar bővíteni (az évszázad legdrágább beruházása keretében), állítólag klímavédelmi megfontolásból, de olyan hűtővízellátással kalkulál, ami csak akkor működik majd, ha nem lesznek melegebbek a nyarak, és sosem lesz a mostaninál kevesebb víz a Dunában.
Mától a francia fővárosban olyasmiről tanácskoznak a világ megmentői (köztük 147 ország vezetője), amihez nemcsak azt lenne fontos elfogadni, hogy az éghajlat az ember tevékenysége miatt változik, hanem abban is bízni kellene, hogy képesek vagyunk megjavítani, amit elrontottunk. Erre soha nem volt olyan nagy esély, mint most. Gyakorlatilag az összes nagy üvegházhatású gázkibocsátó állam fölsorakozott egy érdemi korlátozást jelentő klímaegyezmény-tervezet mögött, és még a Magyarországhoz hasonló renegátok is kénytelenek legalább szóban úgy tenni, mintha együttműködnének a többiekkel.
