Rossznyelvek szerint – márpedig a rossznyelvek gyakran szólnak igazat – az egész azzal kezdődött, hogy a miniszterelnök elégedetlen volt a pártkongresszusra szánt nagy lakáspolitikai bejelentéssel. Ugyanis nem volt elég nagy. A kétszer tízmillió forintos összegben kicsúcsosodó grandiózus tervet a kongresszust követően kellett összerántani. Fél évvel a 2016-os költségvetés elfogadása után, két héttel a hatályba lépése előtt.
A lakástámogatási nagy ugrás programjának egyidejűleg kellene pörgésben tartania az építőipart az uniós pénzek átmeneti apadása idején, és hozzájárulnia a születésszám emelkedéséhez. A kormány szerint akár százezren is igényelhetnék a támogatást, amitől azonban fejre állna a büdzsé. Mivel az utóbbi években kevés új lakás épült, valószínűtlen, hogy az igényeket rögtön ki lehetne elégíteni. A fiskális egyensúly így még sincs végveszélyben, annak ellenére, hogy a nyilatkozni rendelt államtitkár január elején sem tudta megmondani, mibe kerül mindez.
A „három gyerek, három szoba, négy kerék" óta nem sokat változott a Fidesz társadalomképe. A kormány több ponton is megszűri, mely szülők juthatnak hozzá az új lakástámogatáshoz. Egyik oldalról munkaviszonyhoz, illetve társadalombiztosítási jogviszonyhoz, valamint hitelképességhez köti az igénybevételt, a másik oldalról pedig minimális lakásnagyságot ír elő. Leegyszerűsítve, a viszonylag drága és nagy új lakások vásárlását támogatja azok számára, akik ilyet venni és fenntartani képesek. A közfoglalkoztatásra büszkén hivatkozó kormány a közmunkát a lakástámogatás rendszerében nem tekinti munkaviszonynak. Talán azért, mert mégsem lehet megélni 47 ezer forintból. Az önálló életüket elkezdeni próbáló, családalapításban egyelőre nem gondolkodó, vagyontalan fiatalok könnyebb lakáshoz jutása sem merült fel a tervek között.
