A cél valahogy mindig rendben van, csak az odavezető utat tudnánk feledni. Négyszázmillió forinttal indul el a Cseh Tamás-program, mely a magyar könnyűzenét kívánja támogatni. Eddig rendben is volna, ha nem tudnánk, hogy hasonló célok érdekében 2005 nyarán már elindult a PANKKK, a Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért. Csakhogy ehhez az előző éra köthető, konkrétabban Bozóki András és még Gyurcsány Ferenc is, s ez bizonyos keresztény kultúrkörökben rosszabb, mintha maga az ördög találta volna ki.
Így nem marad más, mint az a végtelenül elegáns megoldás, miszerint ki kell véreztetni az előzőt (ha rosszul működött, ha jól), és új névvel feléleszteni, majd úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha akkor és ott születne meg az ötlet.
Bizonyos szempontból igazuk is van, hiszen Cseh Tamás neve jobban hangzik, mint a PANKKK, amiről egyből nem is lehetett tudni, hogy micsoda. További szépségtapasz, hogy a korábbinál négyszer több pénzből induló program stafírungja az Artisjustól elvett jogdíjakból áll össze. Egész pontosan az üres adathordozók után járó díjak 25 százalékát fordítja erre az NKA. Vagyis azt kapják vissza a zenészek, amit elvettek tőlük, azzal a nagy különbséggel, hogy a pályázatok feltételeit és nyerteseit már nem ők, hanem a kormány ízlését kiszolgáló alap határozza majd meg. Demokratikusan persze. És annyi kiigazítással, hogy nem rebellis tehetségeket keresnek, hanem csak tehetségeket. Esetleg annak látszó baráti zenészeket. Eseményeket, koncerteket. Ahol természetesen nem vétenek a jó ízlés ellen, nem úgy, mint azon a túlzottan liberális európai dalversenyen, ahol maga a fertő tombol szakállas angyal képében.
