A diákok hihetetlenül túlterheltek. Az iskolatáska brutálisan nehéz. A gyerekekkel szemben megfogalmazott elvárások nem felelnek meg életkori sajátosságaiknak. Íme, a magyar oktatási közhelygyűjtemény első három helyezettje. Elmondták ezeket tíz éve, húsz éve, harminc éve.
Ezalatt felnőtt egy generáció, melynek tagjait túlterhelték felesleges, később sosem használt tanagyaggal; már 30 éve is azon szörnyülködött a Híradó, hogy 25 kilós kisdiákok a testsúlyuk negyedét kitevő táskákat cipelnek; és már nekik sem az életkoruknak megfelelő elvárásoknak kellett megfelelniük. A gimnazistáknak egyetemi szintű tanagyagot kellett elsajátítani a felvételihez, a felső tagozatosoknak a gimnáziumi szintre kellett már a középiskola előtt eljutniuk, az alsó tagozatosoknak azért kellett rohanniuk, hogy érettek legyenek a felső tagozatra, a nagycsoportos ovisokat pedig azért kezdték már 6 éves korukban dresszírozni, hogy iskolakompatibilisek legyenek, értsd: megtanuljanak úgy viselkedni, ahogy hatévesen egyetlen egészséges gyerek sem viselkedne.
Hiszen a tudomány mai állása szerint az egyáltalán nem természetes, hogy egy kisgyerek reggel nyolctól délután fél ötig egy 40 x 40 cm-es helyre beszorítva csendben és engedelmesen dolgozzon. Ezzel tisztában volt gyerekkorában az a generáció is, amelyik ma a gyerekek életét meghatározza. Utálták is a rengeteg értelmetlen dolgot bemagoltató, a játékosságot és a kreativitást üldöző, az uniformizálásra és a számonkérésre építő iskolát. Mármint gyerekkorukban. Felnőttként, kivált oktatáspolitikusként rátesznek az egészre egy lapáttal.
