A Fidesz–KDNP ripityára verte vasárnap az ellenzéket, pozíciói stabilak – valószínűleg elértek a csúcsra. A legfőbb cél azonban nem sikerült: a baloldali ellenzéket nem semmisítették meg. Azt a típusú összefogást azonban szétzúzták, amely eredetileg elsősorban egy szinte minden mást ellehetetlenítő választási helyzetben Bajnai Gordon miniszterelnöki jelölésére volt kitalálva, hogy azután furcsa kanyarok közepette eljusson oda, hogy az ellenzék Bokros Lajos főpolgármesteri ambíciói mögé legyen kénytelen fölsorakozni.
Ezért, meglehet, egyszer talán még köszönetet is mondanak Orbán Viktornak, aki olyan választási képletet alakított ki, amelynek ezzel az összefogással egész egyszerűen nincs megoldása. Ebben a képletben éppúgy szerepe van Gyurcsány Ferencnek, a Demokratikus Koalíció elnökének, aki szétszakította az MSZP-t, hogy most új, közösen fölállítandó demokratikus erőről vizionáljon, mint az elmúlt években önmagába forduló szocialista pártnak, amelynek vezetői több időt szántak saját pozíciójuk bebetonozására, mint választóikra, akik jó része hitehagyottan kóvályog a rendszerben, s jobb híján arra az erőre szavaz, amelyre eddig nem vagy csak félszívvel, hátha bejön: a gondoskodó Jobbikra.
Megvan a szerepe az orbáni képletben a reménynek, az abbéli hitnek, hogy – baloldal ide vagy oda – mégiscsak van valamiféle megváltó, akit talán Bajnai Gordonnak hívnak, talán másként,mindenesetre a mi megváltóink, ha vannak is, nagyon is e világi teremtmények, és az első kudarc után lelépnek. És az orbáni képlet lényegéből adódó kérdés: ugyan ki vethetne ezért bármit a szemükre?
