El kéne vinni az asszonyt nyaralni, január óta rágja a fülét, hogy végre mozduljanak ki valahová, az se baj, ha nem is mindjárt Las Palmasba, mert oda inkább novemberben, mint a szomszédasszonyék, akik jó előre megvették a repülőjegyet, és mindjárt mellé a kétváltás fürdőruhát is még tavasszal. Februárban utazási prospektusok tűntek fel a lakás legváratlanabb pontjain, mintha csak a mindig változó színű körmöket viselő postásasszony dobta volna be magánszorgalomból a postaládába őket, s kerültek volna onnét beljebb, egyszer a kenyértartó tetejére, egyszer meg a sörök közé, hogy semmiképp se lehessen figyelmen kívül hagyni, rápillantás nélkül kukába hajítani.
Amikor a foci Eb-s műsorfüzetben is ott virított (odakeveredett) egy-egy tengerparti lap, homokban napozó napbarnította lányokkal, guszta langusztákkal, szörföző családokkal és hűs koktélokkal, a férfi megértette: a néma csata elkezdődött. Ezeknek rendszerint nem ő a győztese, de azért ér el sikereket. Például amikor átpakolja a kamrapolcokat, hogy logikus rendben sorakozzanak ott a befőttesüvegek, elöl a kisebbek, hátul a nagyobbak, vagy mértani alakzatok szerint rendezi át a hűtőt, négyszögletest a négyszögletesre, kereket a kerekre, felrúgva ezzel a nő ösztönalapokon nyugvó rutinját, miszerint mindent oda kell tenni, ahol éppen elfér. A kamrapolc persze hamar visszaváltozik, férfiúi szóhasználattal „visszarendetlenedik”, így, ilyen személytelen szenvedőszerkezetben, hogy ne kelljen egyértelműen megnevezni a káosz konkrét felelősét, s elkerülve a „hogyan tudsz öt pattogatott kukoricás zacskót hatfelé elrakni” vagy a „mit keres már megint a zabpehely a liszttartóban” számonkérő hangsúlyait.
De most itt a nyaralás, amihez nem fűlik a foga, mert nem szereti a repülést, utál kánikulában vezetni, a hideg kirázza a hangoskodó apartmanszomszédoktól, szalmonellát lát minden reggeli rántottában, és amúgy is olyan jól elvan irányított pihenés nélkül.
