Orbán Viktornak igaza volt: az EU tényleg a legmélyebb válságai egyike felé tart. A menekültkrízis valóban szétszakíthatja az integrációt. Mondhatnánk, hogy ez már meg is történt, és ugyanazon a vonalon, ahol annak idején a vasfüggöny húzódott. E próbatétel úgy mutatja, hogy Európa valószínűleg sosem forrt egybe igazán.
A „nyugatiak” – az első számú migrációs frontállamnak tekinthető Olaszországgal együtt – evidenciának tekintik, hogy az uniónak mindig, így a menekültkérdésben is tartania kell magát a saját értékrendjéhez, a keletiek viszont ugyanúgy a nemzetállami önzést tekintik az egyetlen releváns európai értéknek, mint a múlt század azon éveiben, amikor kiszakadtak a kontinens fejlődésének főáramából. Az az összefüggés, hogy a szimpla önérdek-érvényesítésre épülő modellek nem bizonyultak errefelé sikeresnek, nem befolyásolja a politikai elitjeink döntéseit – pedig legalább azon elgondolkodhatnának, hogy megint azok (Németország, Hollandia, skandinávok) vállalják a legnagyobb terheket, akik a sikerességi versenyben is az élen állnak.
Ettől persze a válság még válság marad, és a helyzet súlyosságán szemernyit sem változtat, hogy mi még sokkal eredménytelenebbek vagyunk a válságkezelésben, mint a hanyatló Nyugat, ahová a rajtunk átzúduló tömeg tart. Úgy küzdünk itt is, mint a drogháborúban: a hatalom teljes embertelenségével sújtunk le az áldozatokra, nem törődve sem az okokkal, sem a halálkereskedelmet működésben tartó mechanizmusokkal. A magyar kamionban (Ausztriában) szörnyethalt 71 ember valószínűleg ma is élne, ha a keleti tranzitországok hatóságai a gyakorlatban nem bűncselekményként kezelnék a kelet–nyugati népvándorlást, és az erőfeszítéseiket a menekültek vegzálása helyett mondjuk az emberkereskedők lekapcsolására fordítanák. A tegnapi nap egyik tanulsága, hogy Ausztria mindenféle hónapokig épülő kerítés nélkül is meg tudta akasztani az üzletmenetet a teherautók és furgonok átvizsgálásával. Ebben vajon – országszerte végrehajtva – mi akadályozza meg (vagy akadályozta eddig) a magyar illetékeseket?
