A korábban olajozottan működő váltógazdaságot a globalizáció felerősödése zavarta meg. Az egyes államok piacára lépő, azoknál gyakran nagyobb erőt képviselő multinacionális cégek mindinkább kivonják magukat a választott törvényhozás és kormány befolyása alól. (Ezt a társadalmak megkérdezése nélkül, a választott kormányokat deklaráltan is háttérbe szorítva a nemzetközi jog védelme alá helyezné a transzatlanti szabad kereskedelmi egyezmény – a TTIP). A multik hatalmára már ma sem vonatkozik a fékek és ellensúlyok egyes országokon belül legjobban kimért rendszere sem. Kirekeszteni őket nem lehet, vagy ha mégis, annak a hátrányai is igen nagyok. Viszont rendkívül nehéz – noha nem lehetetlen – az adott társadalom érdekeit is szolgáló szabályok közé szorítani a működésüket.
Így alakult ki az a helyzet, hogy ugyan megbukhat egy országban a balközép, a helyére más ígéretekkel lépő jobbközép ugyanazt a politikát folytatja, és viszont. Ez ciklusról ciklusra jobban kiüresíti, hitelteleníti a parlamenti demokráciát – válaszul a társadalmak egyre nagyobb része próbál új válaszokat keresni, emel fel viccpártokat, jobb- vagy baloldali radikális erőket, illetve kezd elfogadni antidemokratikus törekvéseket.
Magyarország egyik része még mindig a Kádár-kori emlékeihez és a rendszerváltáskori várakozásaihoz méri magát – mert más lehetősége nincs.
Ha nem az volt a cél, hogy szabadok is legyünk meg jobban is éljünk, akkor mi értelme volt az egésznek? – kérdik sokan joggal. A kiábrándultak nem általában a demokráciában csalódtak, hanem konkrétan a közélet szereplőiben. Ők voltak azok – bármelyik oldalon álltak is –, akik úgy privatizálták a közvagyont, hogy közben elveszett másfél millió munkahely, ami nem önmagában baj, hanem azért, mert azóta sem létesült ehhez mérhető számú új állás.
Ők voltak azok, akik – a külföldi befektetők akaratát szolgaian követve – felszámolták az amúgy sem teljes területi egyenlőséget: felélték, tönkretették, átcsoportosították az erőforrásokat; megyényi belső perifériákról tűntek el a munkahelyek, velük a megélhetés. Egy-egy település öt-hatezer hektár termőföldje nem a falut tartja el, csak négy-öt családot.
|
| Fotó: Kocsis Zoltán / Népszabadság/archív |
A munkaügyi törvények lazításával ott is védtelenné tették a munkavállalókat, ahol maradt foglalkoztatás. A korrupció a privatizáció első lépéseitől az uniós források elosztásáig háborítatlanul kísérte végig a piacgazdaság és a demokrácia negyedszázadát.
Eltérő, de egyformán kártékony eszközökhöz nyúltak a hatalmuk megtartása érdekében: Gyurcsány, az MSZP és az SZDSZ a multik feltétel nélküli kiszolgálásával, az állam és a lakosság gátlástalan eladósításával tudott kormányon maradni 2006-ban. Orbán és a Fidesz sikerrel koncentrálta a nemzetállam maradék hatalmát, hogy megsarcolja a bankokat, a nemzetközi kereskedő és szolgáltató cégeket. A termelő multikkal kiegyezett – meg sem próbált változtatni az olcsó munkaerő „versenyelőnyén". Hatalmának alapja a közpénzből felhizlalt, egymással is civakodó, az erőforrásokat eltékozló nemzeti oligarchia és a helyi politikai-intézményi klientúra. Annyit költ erre, hogy az felzabálja az érdemi gazdasági növekedést, lehetetlenné teszi a hazai piaci versenyt, ennek híján csírájában elsorvasztja a nemzetközi versenyképességet, vele
a felzárkózás esélyét.
Orbán uralma azonban megmutatott valamit a baloldalnak:
mivel nincs és egyhamar nem is lesz világkormány, globális választás, a nemzetállam még mindig nem szemétre való lom.
A népakarat által kapott politikai felhatalmazást igenis lehet használni – lehetne jóra is akár. És ahogyan az állam nem szemétre való, nem idejét múlta, ugyanúgy megvan a tartalma a hagyományos baloldali értékeknek is. Például az egyenlőségnek, amely természetesen messze nem tényleges egyenlőséget jelent, reálisan még csak nem is egyenlő esélyeket, hanem csupán a jelenlegi egyenlőtlenségek csökkentését. Vagy a biztonságnak – a munkához, a lakáshoz, az egészséges élethez, a fenntartható környezethez fűződő jognak. Ki rendez felvonulást ezekért?
Tradicionálisan baloldali, de soha el nem évülő érték a munka; méltó program lenne a munka becsületének helyreállítása. Ehhez az is hozzátartozik, hogy munkaképes embernek csak kivételesen és átmenetileg jut pénz munka nélkül – a feltétel nélküli alapjövedelem a munka mint alapérték kigúnyolása. Miért két embert hajtanak (miért hajthatnak?) heti hatvan órában, amikor heti harmincöt órában három embernek is megélhetést adna ugyanaz a tevékenység? Miért a munkaerőnek kell mennie a munkahely után, amikor határozott állami szabályozással, a támogatások és a szankciók ésszerű alkalmazásával fordítva is lehetne? Gyurcsány azzal nyert 2006-ban vidéken, hogy minden járási központban megmondta, milyen munkahelyeket létesítenek ott uniós forrásból. Hazugság volt ez is, akkor is – de ha volna rá politikai akarat, miért lenne mindenütt és eleve lehetetlen?
Sokszor elgondolkozom:
a mai baloldalnak miért nem jó mindaz, ami már létezett, működött és jó volt?
Nyugat-Európában és Amerikában jobban, nálunk kevésbé, de a többségnek jó volt. Miért jobb ennél, hogy 2016-ra a világ leggazdagabb egy százalékának a kezében lesz a globális vagyon több mint fele? Miért nem jó célnak a kétharmados középosztály? A nem túl karizmatikus Medgyessy Péter választást nyert a nemzeti közép, a jóléti rendszerváltás és az árokbetemetés jelszavával. Ezek a hatalomra, pénzre és revánsra éhezett ellenzéki klientúrákon kívül ma is hiteles igények – csak valamennyire is hiteles száj nincs hozzájuk.
Nem véletlenül. A jelenleg a baloldalhoz sorolt 1,6 milliós szavazótábor – mint kiderül a Hétvége 2–3. oldalán található írásunkból – erősen tagolt, a két széle beláthatatlanul távol áll egymástól. Már az is természetellenes volt, hogy Horn Gyula vaskoronája alatt megfért egymás mellett a frissen meggazdagodott szocialista oligarchia és a „feljavított" Kádár-rendszerben reménykedő kisemberek sokasága. A mai „baloldal" jelentős része egyáltalán nem baloldali – nem szolidáris a vidékivel a nagyvárosi, a háta borsódzik az egyenlőségtől a középosztálybelinek.
Egyetlen közös nevezőjük az Orbán-kormány elutasítása. Így pedig,
közös program, elfogadott értékek és elképzelések híján megszólítani sem tudják lehetséges támogatóikat. Pedig sokszor már az is elég lenne, ha mondanának egy jó szót, amiből az derül ki, hogy nem tartják őket parasztnak, lábszagú mucsainak, panelprolinak, homo kádárikusznak,
hanem elfogadják, beemelik valamilyen pozitív jelentésű közösségbe. Orbánt ki szokták gúnyolni, amikor azt mondja, hogy „az emberek" meg „mi, magyar emberek". Pedig hat, és nem kerül neki semmibe. De minek nevezheti híveit ez a csak elutasításban egységes ellenzék? Kedves Orbán-gyűlölőknek?
