„Én pedig szeretnék az a miniszterelnök lenni Európában, aki a legtöbbet tette a hazája labdarúgásáért. De még nem vagyok az” – a Puskás Akadémia honlapjának fogalmazott így korábban Orbán Viktor. Szeretném megnyugtatni, hogy hazánk állapotához mérten a világon ő az a politikus, aki a legtöbbet teszi a fociért. Mert aki nála is többet, az már nem kormányfő, ráadásul Berlusconi a saját vagyonából áldozott a sportért, mégis így járt – mivel épp e vagyon eredetét kezdték ki kritikusai. És most már el is adja a Milant.
Leszögezte azt is Orbán, hogy a felcsúti akadémiát érő méltatlan támadások mögött valójában az ő személye áll, valójában őt támadják. És miért? Mert „vannak, akik nem tudják leválasztani a politikát a sportról”. Kis fénytöréssel, de ebben is igaza van. Fogalma sincs, hogy hányan – köz- és magánvagyont egyaránt mozgósítva – álltak mögé, korántsem pusztán a sportág szeretete miatt. Valószínűleg azt sem számolta össze, hogy hány törvényt, rendeletet, állami mentőövet dobtak be az évek alatt a foci felvirágoztatásáért, mi pénz ment itt el beruházásokra, edzőkre, játékosokra, a csapból is ömlő, legtöbbször unalmas meccsek közvetítésére részben azért, mert ő imádja a focit.
Úgy beszél erről, mint aki nem vesz tudomást arról, amit egyébként nem is titkol: ezzel lehet a közelébe férkőzni. Ha úgy véli, hogy ő képes leválasztani a politikát a sportról, legyen ereje ahhoz, hogy kevésbé látványosan foglalkozzon szenvedélyével, ahogy azt német kollégája teszi. Mert így rettenetes erők, automatizmusok működnek, amelyek teret engednek demagóg párhuzamoknak a futball kapcsán. Egyesek például arra vetemednek, hogy statisztikákkal dermesszék le a támogatókat, melyek szerint egy-egy forduló összesített nézőszáma sem volna elég ahhoz, hogy akár egyetlen stadion is telt házat jelentsen.
