A kárpótlási jegyek tetemes hasznát mások fölözték le, mint akiknek szánták. Gógl Árpád 2000-ben 15 milliárd forintot (fejenként több mint százezret) oszthatott szét az egészségügyben, ügyetlenül tette, botrány lett belőle, nem köszönet, Orbán Viktor leváltotta. Medgyessy Péter száz édes napját többszáz keserű követte.

Gyurcsány Ferenc 2005-ös áfacsökkentésére, majd néhány hónap múlva az áfaemelésre, mint szarvashibára emlékezik a gazdaságtörténet. Most úgy tűnik, hogy az egykulcsos adó politikai honoráriuma sincs zsebben. Az elmúlt húsz esztendő ajándékainak az a sorsuk, hogy a megajándékozott alig vesz róluk tudomást, vagy ha igen, csak pillanatokig hálás érte, az pedig már belénk ivódott tapasztalat, hogy az osztást hamar követi az elvonás, az étvágygerjesztő előételt a feketeleves.

Régóta „jólétibb” az állam, mint ahogy tehetné, ugyanakkor a szolid gyarapodás és a biztonság hosszabb távú együttléte tömegméretekben és tartósan hiányzó élmény. A kánaán-politizálás hullámvasútján kevesen érezték a felívelő pályát, a többség inkább szédült a kanyarokban, s amit utána sorsáról felfogott, az egyet jelentett a bizonytalansággal vegyített stagnálással, rosszabb esetben egy lassú, majd felgyorsuló lejtmenettel.

A jóléti világ tehát – ha nem is közgazdasági értelemben – számukra már korábban megszűnt, még akkor is, ha közben folyamatosan nőtt a szociális ellátásra, a nyugdíjakra költött összeg, s néhanapján néhány naiv szavazó elandalodhatott egy-egy könnyelmű kampányígéreten.

Az emberek feje felett mindig ott lebegett a változás, a változtatás, mint fenyegetés, hiszen azt azért a tájékozatlanabbak is sejthették, hogy a legkülönbözőbb becenevekkel (öngondoskodás, modernizálás, újjászervezés) ellátott reformterveket nem a harmonikus rend, az ideális közteherviselés és a fejlődő trend hívja újra és újra elő, hanem az egyre elviselhetetlenebb egyensúlyhiány, amely birtokba veszi a magyar élet valamennyi szektorát, területét.

Nem véletlen, hogy az „elégedettség”, a közhangulat optimizmusa maximum abban a mondásban merült ki, hogy „a jövő év rosszabb lesz, mint az idei, de jobb a következőnél”. A realitások számbavétele katasztrofálisan ütközött a politikai számításokkal és ez máig gátja a közpolitika kijózanodásának.

Orbán Viktor a kétharmados többségét kezdetben arra akarta felhasználni, hogy az unióval elhitesse: megéri, ha az átépítés startjához a büdzsé felpuhításával lélegzetet vehet: készült tehát megint egy kis szuvenír. Az elutasítás egy embrionálisan már meglévő, mégis félkész koncepciót hívott életre, azzal a közhatalmat centralizáló vággyal, amely a kormányzati felhatalmazást háborús logikával ötvözi, határon innen és túl rátalálva a „megbúvó” ellenségekre. A legrosszabb variáció azonban, ha az érkező számok válnak azokká. Mert akkor kámforrá válik minden körmönfont kommunikáció, ránk traktált ideológia. A megteremtendő új Magyarország inkább hasonlít majd egy régire.