Káder-korszak

Határidők és kampányok folyamatos szorításában éltek. Sokan éveken át, Sztálin halálig vagy ’56-ig nemcsak a vakhittől nem látták, mi folyik körülöttük, de érkezésük sem volt a munkájukból kinézni. A bejárónőik is sokkal többet tudtak az ország állapotáról, mint ők. Soha békeidőben akkora munkabefektetéssel, olyan alacsony hatásfokkal és olyan dilettáns módon nem vezették az országot, mint akkor, amikor a munkaidőnek csak kezdete volt.

Itt tartunk?

Nem tartunk itt. Csak itt egy további jel, hogy erre sodródunk. Az is fontos, hol tartunk, az is, hogy merre. Aki nem nézi egyszerre a kettőt, biztosan félrenézi a helyzetet. Ha úgy tesz, mintha már a folyamat végpontján lennénk, hiteltelen eredményre jut. Ha úgy tesz, mintha nem sodródnánk, becsapja önmagát. Aki azt állítja, hogy amiben vagyunk, az már a diktatúra, éppoly vak, mint aki nem látja, hogy arrafelé sodródunk.Nem fátum persze, hogy el is sodródjunk odáig. A sodrást éppen azért kell érzékelni, hogy ne így legyen.

Ennek a sodrásnak a hajtóereje az, hogy az élet egészét le kell foglalni. Erős állam semmit nem bíz másra. Semmit nem bíz az életre. Polgári demokráciában az élet alapvetően azok dolga, akik élik. A polgárok rendelkeznek magukkal. Az a cél, hogy mindent azon a legalsó szinten döntsenek el, amelyen már el lehet. Az állam szabályozza, amit neki kell, különböző ágainak, intézményeinek és tisztviselőinek megvan a maguk feladata, a köztisztviselők nyugodtan, normális munkaidőben és szakszerűen végzik a feladatukat, s közben abban hisznek, amiben akarnak.

Ahol annál jobbnak és erősebbnek képzelik az államot, minél több mindent határoz meg minél nagyobb mélységben, ott az államra háruló feladattömegnek nincs felső határa. Ezért aztán a munkaerőigénynek sincs, és akármilyen abszurd mértékben duzzasztják is föl Lázár elvtárs apparátusát, sohasem lesz a munkaidőnek vége. Csak akkor, amikor ennek az egésznek.