Magyarországon – ha hiszünk Orbán Viktornak és az ő évértékelőjének – 2015-ben nem történt semmi. Igaz ugyan, hogy az egyetlen rendszerszintű reform, amelyet az Orbán-kabinet 2010 óta meghirdetett és el is indított, kudarcba fulladt. Az oktatás átalakításának eddigi „eredményeit" a Fidesz is szégyelli, a minden létező és nem létező eredmény mellett boldogan szelfizgető kormánytagok az iskoláról csak akkor beszélnek, ha nem tudnak elfutni a mikrofon elől, ilyenkor a béremelésekről próbálnak füllenteni valamit. Mindez azonban nem számít, mert Orbán az évértékelőn érdemben nem beszélt róla.
De nem ejtett szót a kormányfő az egészségügyről sem. Nem vesztegette az udvar összegyűlt tagjainak drága idejét a gyorsuló kivándorlásra, de még arra a kétségtelen bravúrra sem, hogy sikerült földhöz juttatniuk olyan helyben élő, keményen dolgozó kisgazdákat, mint Lázár János, Mészáros Lőrinc, L. Simonné, vagy az egyre látványosabb paksi csődtömeg elől Londonba emigrált projektcégvezető, Nagy Sándor. Orbán sorolt valódi vívmányokat is – például az önkormányzati adósság átvállalását (honnan hová vajon, ha így is, úgy is az adófizető állja a számlát?), az IMF-hitel visszafizetését (az államadósság ettől nem lett kisebb, viszont a fizetendő kamat megnőtt) – ezek közös jellemzője, hogy semmi közük a 2015-ös esztendőhöz.
Elmondta még minden idők legértelmetlenebb, már-már szijjártói mélységű külpolitikai iránymutatását: nem hagyhatjuk magunkat belerángatni sem német-, sem orosz-, sem törökellenes akciókba, miközben az oroszok és a törökök éppen egymást lövik (de egymás szövetségeseit tényleg rutinszerűen), a német Angela Merkel hátába pedig pont a magyar miniszterelnök próbálja belevágni a csákányt, mélyebb sebet ütve a „szövetségesen", mint az összes ellensége együttvéve.
