Ahhoz képest, hogy a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad legdurvább jogfosztását viszi végbe a Fidesz Budapesten, az ellenzék nem sok szót veszteget erre. Felszámolják a fővárost, és a kerületek bozótharcára bíznak mindent, amiről távlatos városfejlesztéssel kellene dönteni? Igen, de az ellenzék csak szomorúan néz, és meg sem próbál arról beszélni, mi vész el az egységes fővárossal. Ráadásul előzetes koalíciókötést is rákényszerítenek a mind inkább polarizálódó baloldalra? Naná, ez már az országgyűlési választáson is fényesen bevált.
Tanulság legfeljebb abból kínálkozik, hogy milyen pompásan beválhat ez az aljas számítás. Ott áll három (négy-öt-akárhány) formáció a maga rettentő nagy ambíciójával, tudja, hogy tán Budapesten meg lehet szorongatni a Fideszt, akarja is nagyon, csak hát a vágy nem elég. Most derül ki, hogy az elmúlt években, miközben a vezérkarok egymás víz alá nyomásával voltak elfoglalva, elporladt a bázis. Vesztesnek lenni nem könnyű, duplán vesztesnek pláne nem, olyannak meg a legkevésbé, amely körkörös testvérharcot vív a felszínen maradásért.
Mindezt a gyakorlatban a kerületi közös polgármester- és képviselőjelöltek példáján lehet megfigyelni. Addig nem volt nehéz a feladat, míg azt kellett lemeccselni, hogy ki hova jelölhessen. Annál inkább akkor, amikor el kellett dönteni, hogy kit. Mert abban a pillanatban kiderült, hogy helyi káderei, ha egyáltalán, csak az MSZP-nek vannak. Szerencsés esetben itt jött volna az, hogy a DK meg az Együtt pedig megnyeri saját (és a város) ügyének a helyi közéletben aktív, szűkebb-tágabb környezetükben ismertté vált polgárokat, és ezzel a civil legitimációval erősíti az összefogást. Szerencsés esetben, azaz ha Budapesten az önkormányzatokra ráömlő pártmocsár réges-régen nem zárta volna ki a helyi politizálásból a civil szférát.
