Ki nem találnák, mi tartotta össze ácskapocsként az orosz nemzetet a XIX. században. Nem a pravoszláv egyház, nem a közös nyelv vagy kultúra, még csak nem is a cár atyuska. A jobbágyság, az. Ezt Valerij Zorkin írta a kormány lapjában, a Rosszijszkaja Gazétában, arról elmélkedve, hogy nagy a világban a felfordulás, a nemzetközi jogot az erősebb országok a saját szájuk íze szerint interpretálják, pedig rendre volna igény.
Zorkin a szovjet érában többek közt a belügyminisztérium akadémiáján tanított, Gorbacsov alatt az alkotmányreformon dolgozott, a jelcini idők kezdetén ő lett az újonnan létrehozott alkotmánybíróság első elnöke. 1993 őszén aztán Jelcinnel szemben a konzervatív fordulat oldalára állt. Tíz évre elveszítette az alkotmánybíróság elnöki tisztét, bár a testület tagja maradhatott. 2003-ban lépett ismét elő elnökké, immár Vlagyimir Putyin makulátlan híveként.
Régebben azt vallotta, hogy a liberális reformokat Oroszországban csak erős központi hatalom tudja megvalósítani. Most is ezt vallja, legfeljebb nem teszi ki a „liberális” jelzőt, végül is nem olyan nagy különbség. A kanyargós múltú jogtudós jó ideje nem talál kivetnivalót az orosz törvényekben, legyen szó a civilek vegzálásáról, a gyülekezési és véleménynyilvánítási jog szűkítéséről vagy a választási szabályok folyamatos szigorításáról.
