Jó barát

Amit tehát Goodfriend úrnak felrovunk, azért a magyar nagyköveti kart dicséret illetné – de talán nem ez a legnagyobb ellentmondás a jelenkori amerikai–magyar kapcsolatokban. Ha sorra vesszük, hogy az egyszerű (nem fideszes) magyar állampolgár szemszögéből nézve kifejezetten barátságosnak és kooperatívnak tűnő André Goodfriend miket is kér – tegyük föl, hogy a hazai piacon érdekelt amerikai vállalatok nevében és érdekében – a magyar kormánytól, még nehezebb lesz őt elhelyezni a patás ördög szerepkörében.

Azt szeretné, hogy az USA-beli cégeknek ne áfamentes környezetben működő, forgalmi adót nem fizető, de befizetés híján is skrupulusok nélkül visszaigénylő vállalkozásokkal kelljen versenyezniük? Az az óhaja, hogy a NAV ne hunyjon szemet az iparszerű áfacsalási gyakorlat fölött? Arra próbálja rávenni a kormányt, hogy nézzen a körmére a szervezett adóelkerülést tétlenül néző (ráadásul a legnagyobb közpénzköltő oligarchák bizalmi körébe tartozó) adóhivatali vezetőnek?

Azt kívánja elérni, hogy a ténylegesen befizetett adók ne tűnjenek el különféle magánzsebekben, hanem költsék őket inkább közcélokra? Lehetséges, hogy az amerikai diplomata mindezt kizárólag önös érdekből, az Egyesült Államok GDP-jének növelése végett szorgalmazza, de hogy a magyar adófizetőknek is hasznos szolgálatot tesz vele, azt nehéz lenne letagadni.

A kérdés inkább csak az, hogy – ha már egyszer van nekünk súlyos adómilliókat felszívó Állami Számvevőszékünk, Kormányzati Ellenőrzési Hivatalunk, ügyészségünk, rendőrségünk, sőt antikorrupciós kormányzati programunk is – miért egy külföldi ország magyarországi képviselőjének kell szélmalomharcot vívnia a magyar adókorrupció ellen, miért nem végzik el a munkát azok, akiket pont ezért fizetünk. Meg az, hogy ha már Mr. Goodfriend magára vállalja a hálátlan feladatot, akkor pontosan miért is haragszunk rá.

Egy biztos: ha így halad, egyszer még igazi nagykövet is lehet belőle – valamelyik rendes banánköztársaságban.