galéria megtekintése

Játék mindenkinek

Az írás a Népszabadság
2014. 09. 03. számában
jelent meg.


Papp Sándor Zsigmond
Népszabadság

A verset a történelmi dátumokkal és a geometriai tételekkel együtt felejtjük el, valamikor az iskola után. Régimódi kötelességtudatból még felkerül a polcra egy-két klasszikus, mert úgy „illik”, ám az eszünket sem tudjuk, hogy mikor lapoztunk bele utoljára kíváncsian.

A közösségi portálon futótűzszerűen végigfutó játékok (posztold ki kedvenc versedet, majd nevezd meg ismerőseidet, akiknek szintén ezt kell tenniük) viszont képesek felszítani bennünk a régi vágyat. Azt, amelyet a gyerekmondókák ébresztenek és a rossz irodalomórák vesznek el. Még akkor is jók ezek a „felkérések”, ha némiképp a régi lánclevelekre emlékeztetnek, amelyeket le kellett másolni és elküldeni tíz példányban, elkerülendő a fenyegető szerencsétlenséget.

Itt viszont tényleg mindenki csak nyer. Hasonlóan a korábbi őrülethez, amikor festményeket posztolt ki boldog-boldogtalan. Hirtelen művészettörténeti albummá változott az egyébként hervasztó fotókkal és falvédőbölcsességekkel megrakott közösségi oldal. Jó volt újra ránézni Monet-ra, felfedezni Fehér Lászlót, gyönyörködni Raffaellóban.

 

Hirtelen lett némi értelme ennek a virtuális zsibvásárnak. Ugyanolyan jó érzés volt olvasni az ismerősök kedvelt költeményeit, ahogy Stallonét hallgatni, amint a Ki viszi át a szerelmet dörmögi Gáti Oszkár hangján. Könnyen lehet, hogy ez a kis poén többeket megnyert a költészetnek, mint ahány embert az összes szombat esti Vers mindenkinek elérhetett. Amikor már a filmet vártuk.

Rosszkor és rossz helyen ugyanis a vers újra a kötelező iskolás jelleget erősíti, ahogy a régi szavalóversenyeken sem találtunk túl sok igazi verskedvelőt.

A vers mostanában szívesen ölt magára közéleti jelleget, és hangsúlyosan keresi a kapcsolatot közönségével. Ráadásul unokaöccse, a slam segítségével újra valódi érdeklődőket mozgat meg. Nem is keveseket. A vers megint trendi, lehet vele csajozni, és a költő nem fura különc, akinek a képét halála után kifüggesztik a folyosó falára. Ha más nem, ezek a példák is jól mutatják az irodalmat tanító pedagógusoknak, hogy igazából csak elriasztani lehet a gyerekeket a nem jól válogatott kötelezővel. A nem megfelelő időben tanított Vörösmartyval és Jókaival lefegyverezni a Varró Danival már megnyert csöppségeket.

Jómagam például egy életre elköteleztem magam Tengerecki Pál mellett, és egyáltalán nem az iskola érte el, hanem egy ajándékba kapott Tamkó Sirató-válogatás. Kamaszfejjel hogyan is foghattam volna fel a Milyen volt szőkesége lemondó, mégis vágyakozó, egy egész, majdhogynem hiábavaló férfiéletet magába sűrítő sorát? Vagy Kosztolányi vendégeskedését egy nagy és ismeretlen úrnál, amikor csak most kezdem pedzegetni a könnyednek tűnő sorok súlyát?

A vers sokáig nem lehet meg játék nélkül. S ha már egyszer bevonzott, elvarázsolt, akkor már úgyis kíváncsiak leszünk a csilingelő rímek mögötti homályos világra.

Lassan megszokja a szemünk a sötétet, és értelmet nyernek a sajgó körvonalak.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.