Már megint ide lyukadtunk ki! – csattant fel az egyik gyerek a vacsoránál. Nem szereti ezeket a történeteket. Nem akar tudni a meggyilkoltakról, s nem akarja tudni, néhányan hogyan maradtak életben.
Zavarja őt ez a Dolog, pedig véletlenül életben maradt nagyanyja vonásait viseli. A gesztusait, az ízlését is. Nagy úr a genetika! Elviselhetetlen neki, mi történt apja családjával, hogy a régi fényképen mosolygó öregasszony és a szép kislány hogyan végezte. És még hányan! És mi lett a boltból, házból? Az unokatestvérük a dédapa cégnevével nyitott pékséget. A legjobb kenyeret akarja adni, akárcsak az ősök, így emel nekik naponta emléket.
Azt hiszem, öregnek kell lenni ahhoz, hogy beszélni tudjunk a megtörténtekről. A huszadik század botránya ugyanis elviselhetetlen. Ha nem így lett volna, úgy a hajdani tettesek, rablók, tömeggyilkosok nem akarták volna eltitkolni. Még elvbarátaik sem tudhattak a gépezetről. Ha ez a Dolog elviselhető lenne, akkor a tettesek unokái, dédunokái, eszmei örökösei netán hencegnének is az ősök tetteivel.
