Körmönfont módját választotta a kormánytévé, hogy hiteltelenítse a még mindig népszerű, a jobboldallal szemben hagyományosan kritikus közéleti talkshow-t, a Heti Hetest: rendelt egy szappanoperát az „ellenségtől”, vagyis a kereskedelmi adón futó dumaparti műsorvezetőjétől. Jáksó ­László a megbízás elvállalásával tudathasadásos állapotba kergette a nemzeti érzelmű tévénézőket.

A Marslakókat kormánypártiként „illik” szeretni (hiszen különben azt a kérdést kellene feltenni, hogy miért költ milliárdokat az egyébként mindenütt megszorító állam, illetve a köztévé stábját a takarékosság jelszavával épp megtizedelő kormánypárti tévémenedzsment egy ilyen produkcióra), Jáksót viszont ugyanott utálni kell, hiszen hétről hétre bérrettegőkkel és megélhetési hazaárulókkal kvaterkázik a szennytévében.

Ennek a megoldhatatlannak látszó dilemmának az lett volna az egyetlen pozitív kimenete, ha a Marslakók zseniálisan jó, a műsorprojekt büdzséje pedig – európai viszonylatban abszolút szokványos, de Magyarországon példátlan módon – a kezdetektől maximálisan átlátható (beleértve azt az összeget is, amit Jáksó ­László keres a bolton). Hiszen senkinek sem lehetne egy szava sem – mármint abban az esetben, ha a társadalom egyébként elfogadja, hogy a köztévének van szórakoztató funk­ciója, ami egyáltalán nem magától értetődő –, ha mindannyiunk televíziója egy igényes és ígéretes produkciót vásárolna a piacról ésszerű feltételekkel, optimális esetben valamivel a piaci árak alatt. A műsor, illetve az azt futtató köztévé nem a saját üzleti bevételeiből, hanem a közmédiára szánt költségvetési forrásokból (egyszerűbben szólva adóból) készül, az átláthatósági kritérium tehát aligha túlzás.

Sajnos azonban ezen fölösleges filozofálni, tekintve hogy a sorozat – amennyire ez az első részek megtekintése után kijelenthető – nemcsak az árához, de a mostanában nem a műsorkínálatával tüntető állami egyes színvonalához képest is gyenge. Ettől még az adófizetők joggal tartanának igényt arra az információra, hogy az adójuk a Marslakók révén kinél és milyen mértékben alakul át magánprofittá, a fentebb vázolt problémát ugyanakkor immár a teljes nyíltság sem kisebbítené.

Most ugyanis az a látszat, hogy a közvetlen kormányzati befolyás alatt működő állami tévé ismeretlen mennyiségű, de mindenképpen tekintélyes összegű közpénzből kivásárolta az ellenzéki beszélgetős műsor ceremóniamesterét (pontosabban a szóban forgó médiaszemélyiség személyes hitelét) a konkurenciától. Mindez nekünk, adózóknak a szóbeszéd szerint milliárdokba, a tévénézőknek (napi sorozatról és hosszú távú szerződésről lévén szó) további néhány évnyi megpróbáltatásba, a Heti Hetesnek pedig valószínűleg nézettségcsökkenésbe kerül(t). Az üzleten (Jáksón és a produkció további közreműködőin kívül) egyedül a kormányoldal nyert. Ügyesen csinálták, meg is érdemlik – mondhatnánk, ha nem a mi pénzünkről meg a mi tévénkről lenne szó.