Van egy szép kis emléktábla a Keleti Károly utcában; frappánsan Keleti Károlynak állít mementót, hogy nevezettre nemzetközi hírű statisztikusként, a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként, nem utolsósorban az 1867-ben alapított Központi Statisztikai Hivatal szervezőjeként és – huszonöt évig – igazgatójaként emlékezhessen a nagyérdemű. Amennyiben ellentétes állítás nincs, tekintsünk Keleti Károlyra úgy, mint aki rendszert adott a számoknak, adatsoroknak, folyamatoknak és az azokból levonható konklúzióknak, hogy – ennek nyomán – illetékesek társadalmi-szociológiai (stb.) összefüggéseket tárjanak fel, s alapvető információkkal segítsék a hont, ahol élünk.
Vö.: a tények makacs dolgok.
Kivéve persze, amikor nem annyira makacsok, és éppen megbuherálják azokat; nem új keletű az ilyesmi. Hogy mást ne mondjak, sem a Rákosiról, sem a Kádárról elnevezett rendszerben nem létezhetett – hivatalosan – szegény ember; mindenki jól, de legalábbis tisztesen élt, nagy boldogságában, jóllakottságában pedig csodálatosan dolgozott. Az ötvenes években speciel olyannyira összhangban volt e két tényező, hogy a jóléttől kipirult arcú munkásemberek kisujjból kirázták az obligát fölajánlásokat, könnyű 150 meg 180 százalékokat a piros betűs ünnepekre, miközben a szalagcímek nem győzték rögzíteni, mennyit haladt előre az ország a szocializmus felépítésének útján. Hogy a nagy munkában a kevésbé jóllakott és nem annyira kipirult arcú emberek – részint a munkavégzés megfelelő feltételeinek hiányából adódóan, részint fáradtságból-éhségből fakadóan – igen nagy számban súlyos baleseteket szenvedtek munkatevékenységük közben, arról körülbelül egy hangot/betűt nem lehetett ejteni/publikálni, de hazánk bölcs vezetői legalább önfeledten mosolyogva mutogathattak a papírokra, tessék csak nézni, népünk milyen jól áll a harcban.
