Ezt nem akarták azok, akik a lefújt németországi meccsel egy időben elmentek a Wembley arénába, és elénekelték a Marseillaise-t. Ha Romana-füzetnek néznénk az életet, máris idevethetnénk egy konklúziót, hogy tudniillik ez Európa, kidaloltuk innen a gonoszt. De rendeztek az időben egy Törökország–Görögország meccset is. E találkozó előtt is tartottak gyászszünetet a párizsi mészárlás áldozatainak emlékére, ám a tribünről „Allah akbar" rigmussal zúzták szét a csöndet. Meglehet, ott a radikálisok vonultak a lelátóra, ezért nincs okunk következtetést levonni reakciójukból. Ám akkor nincs okunk szimbólumként felmutatni a Wembley másfél perces közös kiállását sem. Elvégre nincs tudásunk a közönségről, a jegytulajdonosok nézeteiről, társadalmi státuszáról. Vagy mindkét eset jelkép, vagy egyik sem.
E kettőség is jelzi, a sodró, követhetetlenül változó események olyan érzelmi teret teremtettek, ahol nem lehet hátralépni, mert szorosan mögöttünk is állnak. Képzetek, szorongások, radikális iszlamisták, bizonytalanságok, igazságtalanságok, elnyomások.
Ebben a helyzetben az emberek többsége csak közelre tud nézni. Így nincs mit csodálkozni azon, ha az iszlámot, az idegent találja bűnösnek. Nem lehetnek tisztán racionálisak a válaszok az érzületi keretben, az átkozott aszimmetrikus háborúban, amikor az ellenség láthatatlan. És tilos elhihetni, hogy a szeretet majd legyőzi a gyűlöletet. Azt ugyanis a szabadság hatalmai szokták kitakarítani. Nem puszira mentek el a nácik, nem ölelések végeztek a karikaturistákat halomra lövő szörnyetegekkel sem.
Ezért halaszthatatlan a radikális szembenézés a valósággal. Mert amíg az integrációs mintaprojektek végre sikeresek lesznek, amíg Edward Snowden majd menedéket kap, amíg a workshopokon kiderül, kit lehet jogosan megfigyelni, addig sokaknak csipoghat még a telefonja. És addig sok muzulmán, terror elől menekülő, kisebbségi és elnyomott lesz kárvallottja az idegengyűlöletnek, a félelemnek, a kiszolgáltatottságnak.
Addig iszlámállamosítják világunkat.
