A német katarzis viszonylag haladóbb (azaz: inkább egalitárius, kevésbé diszkriminatív) politikát tesz lehetővé, mint az atlanti önelégültség, hogy a keletközép-európai (magyar, szlovák, cseh, horvát, balti stb.) sötét reakciósságról ne is tegyünk említést. Amikor a menekültek ütemesen kiáltozzák: „Germany yes, Hungary no! Germany good, Hungary bad!”, kissé leegyszerűsítik a problémát. A német–osztrák menekültpolitika elég zavaros.
De nekünk most mindenekelőtt Magyarországról kell beszélnünk. A magyarországi jobboldal – a kormányzat és a tőle szabad szemmel alig megkülönböztethető, „hivatalos” szélsőjobboldal, amely technikai értelemben „ellenzéki” pozícióban leledzik – olykor habozik, tétovázik, néha enged az európai nyomásnak, de az erőszakos halál, éhezés, fizikai szenvedés elől, a háborús övezetekből menekülőkkel szemben a teljes elutasítást képviseli. (Pedig pár napja érkezett a hír: az Iszlám Állam hadserege betört Damaszkuszba. Szíriának vége.)
Magyarország senkit se fogad be, a menekülők takarodjanak haza, szögesdrót, határvadászok, a honvédség bevetése, az egyik Szerbiából induló vasútvonal lezárása – és így tovább, mindenki ismeri ezeket az intézkedéseket, a segítség megtagadását a szörnyű állapotban lévő menekülőktől, a félkegyelmű, kackiásan katonás rendszabályokat, a készülő (képtelen és fölháborító) törvényi szigorításokat, s az ebből következő zűrzavart és szenvedést.
Lezárják, majd megnyitják a Keleti pályaudvart, gyötrik a menedékkérőket, most állítólag vidéki táborokba kényszerítik őket: hátha olyan zavargásokat váltanak ki, amelyek majd igazolhatják a készülő megtorlást. Nem más ez, mint öncélú kínzás. Pedig hetvenegy ember már szörnyű halált halt, többek között a magyar állam hibájából is, amelynek a politikája a gyilkos embercsempészek kezére adja az áldozatokat. Mindebben a „nemzeti kormányt” segíti az erősödő szélsőjobboldali „ellenzék”, és támogatja a politizáló közvélemény mintegy háromnegyede.
A civil társadalom kisebb csoportjai, amelyek hősies – és az adott körülmények között meghökkentően eredményes – munkával, önföláldozással és anyagi áldozattal segítik a menekülteket, megmentik ugyan a nemzet becsületét (a MigSzol, a Migration Aid és a többi neves és névtelen szövetkezés örök hálára kötelez bennünket, de lehet, hogy csak az utókort), ám nem tudhatják megmenteni szegény nemzetünket. A balközép ellenzéki pártok olykor halkan motyognak valamit. Az MSZP, a kicsik között a valamelyest nagyocska, voltaképpen támogatja a kormányt, bár részletekben (következetlenül) vitatkozik, és néha-néha európázik egyet. (És mindezt alig veszi észre valaki.)
A menekültek melletti szerda esti tüntetés jellegzetesen apolitikus, családias, jámbor volt, de így is örülök neki, hogy ott lehettem. Ez nem elég: a magyar kormány csak az erőre hallgat. Ám ha az antirasszista blokk hatalmat képviselne az utcán, a szélsőjobboldali erőszak alighanem elkerülhetetlen lenne. Ezek a kedves, szelíd pesti polgárok, tizenhat évestől nyolcvanhat évesig, akik egymással halkan csevegve tolták a kerékpárjukat a menetben, nem rettentenek meg senkit, és ez önmagában persze szép dolog.
A közügyekben gyakran megszólaló „haladó értelmiség” nagyjai föltűnően hallgatnak. Egy részüket bizonyára a tehetetlen keserűség bénítja, más részük érzi az idegenellenessé vált közvélemény nyomását. Arra nem is merek gondolni, hogy némelyiküket talán megtérítette a xenofób-etnicista jobboldal propagandája. Mindez azonban nem ment föl bennünket a szókimondás kötelessége alól. Tudatában vagyok annak, hogy amit mondok, elenyésző kisebbség – a parlamenten kívüli baloldal – álláspontja, és fölöttébb népszerűtlen. Mondhatni: közutálatnak örvend.
Negyedszázada próbálnak konzervatív, liberális és baloldali humanisták szembeszállni – jól vagy rosszul, most már édes mindegy – az etnikai önzéssel és a fajgyűlölettel. Valaha még voltak a humanizmusnak olyan jelentős alakjai, mint a sokáig óriási tekintélyű Göncz Árpád, akik meggondolkoztatták a bizonytalanokat, akik példát mutattak, szelíden, de kérlelhetetlenül. Az erkölcsi tekintélynek, a megvesztegethetetlen példamutatásnak mintha már az emléke is kiveszett volna a magyarországi (és az összmagyar) közéletből. Az emberszeretet és az együttérzés magatartásformáit immár nem védi semmiféle példa vagy tekintély. Magunkra maradtunk.
Az, hogy a menekültkérdésben mi a helyes viselkedés, igazából nem túl bonyolult. (És ez független attól, hogy mit gondolunk a szíriai, afganisztáni, eritreai polgárháború okairól vagy az Iszlám Állam sikerének összetevőiről. A Nyugat kétségtelen hibái és bűnei nem igazolják a saját bűneinket és gyarlóságainkat.)
Mi a teendő? A Magyarországra érkező menekülteket ételhez, italhoz, ruhához, gyógyszerhez, tisztálkodószerekhez, orvosi ellátáshoz, információhoz kell juttatni. (És jön a tél!) Azoknak, akik tovább akarnak utazni Nyugatra, segíteni kell, nem akadályozni és gyötörni őket. Nem szabad vasúti járatokat leállítani, hanem különvonatokat és buszokat kell indítani, hogy emberi viszonyok között juthassanak át a menekülők az ország területén. A csöppet sem érthetetlenül megriadt hazai lakosságot föl kell világosítani, és nevelni kell. (Nem szabad lebecsülni a „migrációs hullám” okozta óriási nehézségeket.)
Le kell bontani – azonnal! – a szerbiai határon épített kerítést. Nem katonákat és határvadászokat, hanem szociális munkásokat, orvosokat, ápolókat, védőnőket, tolmácsokat, jogász segítőket kell küldeni a határövezetbe és a „tranzitzónákba”. Mindez állami föladat. A menekülteket segítő önkénteseket segítse az állam pénzzel, eszközökkel, szakképzett személyzettel. Meg kell akadályozni az „illegális határátlépést” (valójában: a menekültstátuszért való legális folyamodást) büntetni rendelő jogszabályok elfogadtatását.
Abba kell hagyni a menekültek elleni uszítást, szeretettel, jó szóval, részvéttel kell fogadni ezeket az embereket, akik elvesztették az otthonukat. És ami a legfontosabb: MAGYARORSZÁGNAK IS BE KELL FOGADNIA PÁR TÍZEZER MENEKÜLTET. Nyilvánvaló, hogy ez csak akkor lenne teljesen igazságos, ha végre történnék valami a magyarországi cigányság hátrányos megkülönböztetése ügyében, ha adóügyi, foglalkoztatási, szociálpolitikai, lakhatási segítség érkeznék végre a nyomorgó milliók címére.
Is. De tíz- vagy húszezer menekült elszállásolása és megsegítése ennek nem lenne akadálya. Százezerszámra vannak üres lakások Magyarországon. Nincs élelmiszerhiány. Igaz, az oktatási, egészségügyi és szociális rendszer mély válsága (amelyet súlyosbít a segélyezés elleni – egyébként világméretű, neo konzervatív szellemű – uszítás) korlátokat szab a segítségnyújtásnak, ezért is hozok szóba ennyire szerény számokat. Egészen bizonyos, hogy mindehhez lehet európai (anyagi, logisztikai, egészségügyi, szociális szakmai, menekültjogi, idegenrendészeti, hírszerzési) segítséget szerezni.
Belátom, hogy a magyar hatóságoknak (nem a reménytelen helyzetben lévő, agyondolgoztatott, általában emberségesen viselkedő beosztottakra gondolok) és a magyarországi közvélemény jelentős részének (nem örökkévaló és nem állandó) idegengyűlölete láttán aligha van kedve bárki menekültnek itt maradni. De kötelezettségeinken – s itt nem elsősorban nemzetközi jogi kötelezettségvállalásainkra célzok – ez se változtat. Ki kell vennünk a részünket a biztos halál elől futó menedékkérők megmentéséből.
Hogy miért? Egyszerűen azért, mert egyazon emberi nemhez tartozunk, és a hozzánk érkező menekültek a fivéreink és a nővéreink. Bajba jutottak, és segítségre szorulnak. Azért van államunk, hogy ezt a segítségnyújtást megszervezze – és tudnunk kell, hogy ezt a mi adófilléreinkből tenné, tehát némi áldozatot kell vállalnunk felebarátainkért. S ez arra is fölhívja a figyelmünket, hogy ugyanilyen kötelezettségeink vannak azokkal szemben, akik már rég itt élnek közöttünk, s akik közül sokan szintén menekülésről álmodoznak: nyomorgó vagy csak szűkölködő polgártársainkkal szemben.
Ez azoknak is segítene, akik még megélnek úgy-ahogy, de akik a szó szoros értelmében belepusztulnak a magyarországi morális atmoszférába, amely tisztességes embernek elviselhetetlen. Segítség!
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
