galéria megtekintése

Iskolapélda

Az írás a Népszabadság
2014. 09. 02. számában
jelent meg.


N. Kósa Judit
Népszabadság

Kezdhetném persze azzal, hogy emlékeztetem önöket: a mostani pedagógus-béremelés sok tanár esetében praktikusan nem jelent mást, mint hogy visszakapják azt a pénzt (annak a pénznek egy részét), amelyet tavaly elvettek tőlük. Hiszen az államosításkor a gazdagabb önkormányzatok alkalmazottai rosszul jártak, mert elvesztették a cafeteriát; mások a túlórapénzüknek és egyéb pótlékaiknak inthettek búcsút, amikor a kormány megemelte a tanárok munkaterheit. Szóval beszélhetnék erről, de nem sok értelme lenne. Egyrészt, mert más tanároknak meg valóban nőtt a jövedelme, és ezt Medgyessy Péteré óta egyetlen kormány sem mondhatta el magáról. Másrészt pedig tudom jól: feltéve, hogy maguk is nem pedagógusok, önöket ez az egész nem különösebben érdekli.

Első nap az iskolában. Ezt is jól ismerjük
Első nap az iskolában. Ezt is jól ismerjük
Banczik Róbert

A magyar társadalom nagyja az iskolához körülbelül ugyanúgy viszonyul, mint annak idején a sorkatona a hadsereghez. Utálja és szorongja, de valami sajátos Stockholm-szindróma béklyójában képtelen elfogadni, hogy az utána jövőknek mindez lehetne jobb, hasznosabb, nem annyira kínzó. A megboldogult szöveges értékelés láttán feltoluló szülői kérdés – „Jó de akkor hanyas?” – magában foglalja mindazt, ami miatt Orbán atyáskodó, minden kérdésre csak egyetlen választ ismerő állama zéró ellenállás mellett fordíthatta vissza mindazt, amit az esélyt adó, szabadságot hozó iskola érdekében évtizedek alatt tenni sikerült.

 

A mai szülők és nagyszülők, akik a legritkább esetben őriznek jó emlékeket az iskoláról, annyi rosszat hallottak a közbeeső húsz év pedagógiai reformjairól, hogy készek elhinni: az a jó tanítás, ha bemegy a Marika néni, előveteti azt a bizonyos, egyetlen tankönyvet, akinél meg nincs, annak egyes. Ezt a módszert már ismerjük, és lám, belőlünk is milyen rendes ember lett.

Egy maroknyi kétségbeesett szakemberen kívül nincs ma senki az országban, aki annak tekintené az oktatásügy visszalökését a hetvenes évekbe, ami: jogfosztásnak, az esélyegyenlőség megcsúfolásának. És ez a megdöbbentő érdektelenség, hogy a szülők nem állnak ki a gyerekeikért, a tanárok pedig a jövő nemzedékekért, értelemszerűen vezet el oda, hogy minden mást is meg lehet csinálni, és igen, a kutya se veszi észre.

Ön tudja, hogy már nem járulék, hanem egyfajta adó után várhatja a nyugdíjat, így aztán akkor és úgy változtatnak majd a járandósága szabályain, ahogy azt az állam érdeke akkor éppen diktálja? És azzal tisztában van, hogy október 13-án megszűnik Budapest? Ön persze nem veszíti el a szavazójogát, voksolhat kedvére, csak épp tétje nem lesz a dolognak, mert a főváros minden dolgában a kerületi pártlobbik döntenek ezután. Aztán arról hallott-e, hogy míg ön a svájci hitel terhét nyögi, a jegybank a hóna alá csapta az úgymond nyereségét, és bevásárlókörútra indult? Pedig jobban tenné, ha figyelne, mert az ön pénzét költik épp hegedűre meg kastélyra.

Tényleg nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy az ország végre felkapja a fejét. Csőd? Háború? Rezsinövelés? Egy biztos: ez az édes nemtörődömség, a másik gondja iránti kataton érzéketlenség csak hozzásegíti Orbán államát, hogy felépítse, amibe belefogott. Ijesztő, mennyire jól áll.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.