A Vatikán felől furcsa szavakat sodor felénk a szél, olyanokat, amelyektől egészen elszoktunk már. Szeretet, gyöngédség, vigasztalás, szolidaritás, megbocsátás, igazságosság. Meg aztán: irgalmasság a bűnösökkel, szegényekkel, kirekesztettekkel, betegekkel és szenvedőkkel.
Nem is annyira a szavak különlegesek, hanem az, hogy az átszellemültségig őszintén hangzanak. A Szent Péter téren Ferenc pápa megnyitotta az irgalmasság rendkívüli szentévét. Ötven évvel a II. vatikáni zsinat befejezése után a katolikus egyházfő úgy gondolta, érdemes lenne újra kaput tárni a világra, kiszellőztetni kicsit a dohos levegőjű templomokat. Nagy baj nem lehet belőle, a friss levegő jót tesz az egészségnek. Csak arra kell vigyázni, nehogy megfázzon az ember.
A II. vatikáni zsinat idején újjászületett a katolikus egyház, de azóta valahogy elfogyott a lendület. A progresszív irányzatok – Magyarországról legalábbis úgy látszik – egyre inkább perifériára szorultak, a civil mozgalmak, még mielőtt igazán megerősödhettek volna, megtörtek a klérus ellenállásán. Az egyház, amelynek elméletileg hivatali kötelessége lenne folyton és folyvást az idők jeleit kutatni, önmaga bénultságát sem ismerte fel. Ha felismerte, képtelen volt tenni ellene.
Nálunk pártok hálójába gabalyodott hitszónokok, a kormány félfeudális elvárásaitól dermedt püspökök próbálják kitalálni, hogyan lehet összhangba hozni a pápai útmutatásokat az éppen regnáló politikai hatalom igényeivel. Pedig: sehogyan.
