A nagyra becsült Velkey György főigazgató úr a vele készített interjúban (március 29.) ezt mondja: „A szegényebb, hátrányos területeken élők egyre nehezebben férnek hozzá az eredményes ellátáshoz, mert elfogynak a szakemberek a környékükről. Másrészt a rendszerben egyre magasabb a magánfinanszírozás aránya, és aki ezt így vagy úgy nem tudja megfizetni, az behozhatatlan hátrányba kerül. Hiába javítjuk az elit és a középosztály életkilátásait a legújabb technológiákkal, és nyerünk ezzel néhány várható életévet, ha közben az ország jelentős hányada meg évtizednyivel le van maradva. Ez erkölcsileg is vállalhatatlan, így a hozzáférés javítása kulcskérdéssé vált."
A fentiekkel egyetértve szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a legszegényebb országok egészségügyi ellátásának „modellje" felé haladunk, mivel a GDP-arányosan amúgy is alacsony egészségügyi finanszírozáson belül a magánfinanszírozás lassan meghaladja a közfinanszírozást.
Ez a tendencia erkölcsileg elfogadhatatlan, továbbá alkotmányellenes, hisz aszerint „mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez", és az egészségügyi törvénnyel is ellentétes, amely előírja a szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférést, az esélyegyenlőség érvényesítését és a folyamatosan hozzáférhető szolgáltatások biztosítását az állampolgárok számára.
Joggal büszkélkednek a magánellátók azzal, hogy az elmúlt egy-két évben jelentősen növekedett a kereslet rájuk. Velkey interjújával egy napon olvashattuk a legnagyobb magántulajdonú képalkotó diagnosztikai cég vezetőjének nyilatkozatát, miszerint a budapestiek fele inkább választja a magánellátást ultrahang-, CT-, MRI-vizsgálatok esetében jelentős pénzért, mivel jóval kevesebb várakozás mellett, pontos időpontban, jobb információszolgáltatással, kellemes környezetben végzik a vizsgálatokat. A beteg kétszer fizet az egészségügyi ellátásért, egyszer kötelezően a tb-hozzájárulás formájában, amit nem vagy csak részben vesz igénybe, egyszer pedig a magánszolgáltatónál.
