Íme, az ember, Király Gábor

Mindenesetre ez a figura a szünetekben előre köszönt az összes szembe jövő melegítősnek, emtékásnak, győrinek, horvátnak, egerszeginek, ki tudja még; hogy aztán takkra ugyanezzel a szerénységbe ojtott alázatos módon nyilatkozzon az alkalmilag szépen menetelő külföldi csapat kapusaként, noha a sajtómunkások éppen azért hívták a déli edzőtáborból hazafelé jövet, az átszállás kellős közepén a mobilján, mert nagyon megsérült, és nagyon műteni kellett.

És ugyanez a figura rohant ki a kolléga elé két edzés között egy másik külföldi klub tagjaként, mert alapvetésnek érezte, hogy bármilyen feszes is a program, honfitársát hozza, vigye, ebédeltesse, kávéztassa és bármiben segítse; tisztára mint valami reinkarnálódott Puskás Ferenc, csak nem madridi helyszínnel. És igen, ugyanez a dorkós-bajuszos figura beszélt hozzánk a négyes-hatos villamosok haladéktalan leállításával kezdődő, majd egy darab színpadi eufóriában végződő népünnepélyen, s mosolygott vissza azokról a képekről is, amelyeken elhunyt sporttársát helyezte a júniusi sikerélmény kontextusába.

Negyvenéves, válogatottsági rekorder, de ugyanaz a figura, aki a méltán híres zalaegerszegi Téli Kupán beköti a dorkót és előre köszön az öltözőpadnak is.

Kedves Király Gábor, a szakmai rész is oké, de ez az ugyanazság az, amire elsősorban biccentenék.