Illúziók Csodaországból

Most már csak valahogy azt kellene kideríteni, hogy miként működhet ilyen jól az ország fesztiválos fele, és miért csikorog úgy a hétköznapi, parlamentáris része. Még úgy is sikertörténet az elmúlt húsz év fesztiválszempontból, hogy egy ideig még a politika megpróbált keresztbe feküdni, majd jó érzékkel kihasználni belőle, amit ki lehet. És nem hinném, hogy a megoldás az lenne, hogy Gerendai Károlyt kell kinevezni miniszterelnöknek, de egyre többször játszom el a gondolattal, hogy rájuk kéne bízni az országot is, hátha azt is révbe terelnék valahogy.

Valami mégis működik, fejlődik, nem csupán eltartja magát, de még nyereséges is, plusz jó hírünket viszi a nagyvilágba. Persze kicsit szürkült az elmúlt években, manapság egyre többször hangzik el, hogy a zenei kínálatban ugyanaz a néhány név ismétlődik évek óta, hogy a kezdeti kísérletezés és felvállalt sokszínűség kicsit már oda, de a hangulat még most is bárkit beszippant, ha csak pár órára téved is oda. Mert bár történt néhány elvetélt kísérlet, hogy igazán nagy sztárokat is hívjanak a Szigetre (legutóbb például Prince-et), ám nem lett kifizetődő a vállalkozás, és igazából nem is tőlük van egyben ez az egész. Nem a U2, a Coldplay vagy a Red Hot Chili Peppers teszi vagy tenné naggyá, bár kétségtelenül lendítene abban az évben a népszerűségén, ám akkor épp a többi összetevőn kellene spórolni. A megkérdezett külföldiek legtöbbje pedig úgyis azt mondja évről évre: azért az utánozhatatlan lazaságért és atmoszféráért jár ide, amit sehol máshol nem tapasztal.

Talán elhinné nekünk, hogy az év többi napján mennyire kicsinyesek és szürkék tudunk lenni? Pedig ez is a mi arcunk, nem? A mi ötletünk, a mi szervezésünk. Nem a spanyolviasz, de mégis valami hungarikum. A Rubik-kocka óta nem volt ilyen. Szóval mégiscsak kellene valamilyen kormányrendelet, hogy több nap is legyen Csodaországból. Kolbászból is, ne csak kerítésből. Én már néhány hónappal is beérném.