Orbán Viktor, bár pályája kezdetén Soros György jóvoltából belekóstolhatott az angol egyetemi világba és a nyelvhez is közelebb kerülhetett, ez mégsem tette őt a Nyugat hívévé. Ellenkezőleg. Csillagának emelkedését éppen annak köszönheti, hogy előbb felismerte, majd meglovagolta és elmélyítette az országlakók nagy részében generációk óta élő Nyugat-komplexust, amelyet egyes történészeink is táplálnak.
Ennek lényege az a sérelmi érzés, hogy a Nyugat mindig cserben hagyott bennünket, sohasem tekintett minket egyenrangú partnernek, pedig tartozik nekünk, mert mi voltunk a nyugati kultúra védőbástyája. Ez az érzés persze kisebbrendűségi komplexussal is párosul, miután a velük való összehasonlítás nem túl szívderítő számunkra. A német nyelvben Hassliebe, azaz szeretve gyűlölet ennek az ambivalens érzésnek a neve, de nekünk még szavunk sincs rá, nemhogy feldolgozni tudnánk, amit jól mutat a „több tisztelet” örökös, durcás követelése.
A Fidesz a dacos identitáserősítő gyakorlatok egyikeként hadat üzent mindennek, amit ideológusai nem tekintenek eléggé törzsökösen magyarnak. Ezért lett a bíróságból törvényszék, a Legfelsőbb Bíróságból Kúria (a vármegyét annak múltbéli népszerűtlensége miatt azért már nem merték visszahozni). És ezért kezdődik minden állami hivatal a nemzeti szóval.
