Ugyanakkor mindenütt pattanásig feszülnek az idegek, a riadókészültség ezernyi jelébe ütközünk, a félelem óvatossága mást diktál, mint a normális elővigyázatosságé: jellemző, hogy egy Párizs egyik külvárosában megtartott esküvőn petárdák durrantak, mire az ünneplőket rendőri egységek vették körül, s helikopter körözött a helyszín fölött; gyanús csomagokat figyel maga körül mindenki; egy arab taxisofőr elsírta magát, hogy nem akar hozzá beülni senki. Megint éberebb lett a világ, de talán együttműködőbb is, bár ki tudja meddig.
Franciaországban valamennyi politikai erő összefogott, szünetel a kampány, Németországban szintén elhalkultak a viták, de idehaza azért a kormánypárti elemző első dolga, hogy diadalittasan bejelentse: „Ma éjszaka megbukott a liberalizmus. Megbukott Merkel, Hollande. Megbuktak a bevándorlás- és végső soron terrorizmuspárti brüsszeli bürokraták. (...) Holnaptól új nap kell, hogy virradjon Európára.” Én ugyan továbbra sem hiszem, hogy a hét végétől eggyé válik Orbán és az európai fősodor útja, de az itthoni agytröszt erre épít. Minden szigorítás, retorzió, szorosabb kontroll, menekültek által elkövetett bűn, vagy idegenekkel szembeni affér őt fogja igazolni, miközben a terrorveszély tényleg itt lebeg mindannyiunk feje fölött.
Az orosz utasszállító egyre kritikusabban értékelhető lezuhanása, a francia vérfürdő miatti elkeseredettség és gyász sűrű egymásutánja rakódik rá egyes háborús térségek krónikus kataklizmájára, a menekültválságra – a globálisan megoldatlan helyzetek egész sorára. A sokféle lehetséges válasz közül csak utólag derül ki, hogy melyik a helyes, ha egyáltalán létezik ilyen. Az apokaliptikus jóslatok egy-kettőre megtelnek aktualitással, miközben minden esemény logikusan rakódik egymásra.
Hiába hangsúlyozzák felelős államférfiak, hogy az Iszlám Állam rémtettei és a menekülő emberfolyammal való európai találkozás nem összekapcsolható, az átlagember összevonja őket, növelné az el- és a bezárkózást, az igazi és képletes kerítéseket magunk körül. A nagy ívű, humánus eszmefuttatások kibicsaklanak a primer bosszú szándékán, a hosszú távra szóló elméleteket kikezdi az azonnali cselekvéskényszer. Alig akad ma kormányfő, aki ne a nemzeteken átívelő védekezés, a kíméletlen válaszcsapás fontosságáról beszélne, ami egyszerre foglalja magában az egységet és az erőt.
Ennek nemcsak mértékére, válfajára, de nyelvezetére is nehéz rátalálni, hogy ne hergeljen, de ne is tompítson. A radikalizálódás a fenyegetettséggel exponenciálisan nő. A félelem nem barátja a toleranciának, az alkalmazkodásnak. Közben a menekültek is egyre jobban félnek. Valóban előállhat az a téves képzet, hogy az emberség parancsa az emberiséget veszélyezteti. És ez a legijesztőbb.
