Ide nekünk a kiscserkészt! – szalad ki a baloldali érzelmű, de a honi demokratikus ellenzéki pártok tehetetlenségén szomorkodó magyar választó száján. De a jobbra szavazók között is akadhatnak itthon szép számmal, akik szimpátiával figyelik a baloldali olasz kormányfő birkózását a mázsás súlyú itáliai politikai konfliktusokkal. Noha Matteo Renzi tetszési indexe a Chigi-palotában töltött idővel fordított arányban módosul, azaz csökken, másfél évvel beiktatása után is ő Itália legnépszerűbb politikusa. Természetesen rendeztek már ellene több tízezres tiltakozó felvonulást – a szakszervezetek nehezen emésztik bátor, a dolgozók elbocsátását megkönnyítő, viszont a versenyképességet növelni szándékozó programját –, de hát a tüntetés hozzátartozik Olaszország mindennapjaihoz.
Figyelemre méltóbb viszont, hogy a kiváló taktikai érzékkel megáldott, rendkívüli meggyőző erővel rendelkező, Firenze polgármesteri székében edződött miniszterelnök az ellenzéki politikai terepen is meglepő biztonsággal mozog. Elemzők máig felemlegetik, hogy az olasz szenátus előtti szűzbeszédében úgy sikerült maga mellé állítania a honatyákat, hogy valójában a selyemzsinórt vitte nekik tálcán. S még csak nem is kertelt. „Ti lesztek az utolsó olasz szenátorok!” – mondta a honatyák szemébe, miközben ismertette alkotmányos reformprogramját, amit a szenátus eltörlésével kívánt kezdeni. Más kérdés, hogy a szenátorok ma is a helyükön ülnek, semmi nyoma annak, hogy inogna alattuk a szék. Mert ugyan Renzi minden hónapra egy új reformcsomag elfogadását ígérte – tavaly áprilisra az olasz közigazgatásét, májusra a munkaerőpiacét, júniusra az adórendszerét, júliusra az igazságszolgáltatásét –, ezek nagy része egyelőre szándék maradt.
Amit viszont elsőként keresztülvert, méltán érdemelte ki a „történelmi” jelzőt, és mindenképpen hatással lesz Itália politikai jövőjére. A választási törvénynek az új olasz köztársasági elnök, Sergio Mattarella által idén májusban ellenjegyzett módosításáról van szó. A húsz éve hiába várt választási törvénycsomag ugyan csak jövő ilyenkor lép hatályba – úgyhogy ha addig parlamenti választásokat tartanának, azt még a régi törvény szerint kellene megrendezni –, de végre esélyt ad a stabil kormányzásra a háború óta szinte folyamatosan politikai válsággal küzdő Olaszországban. Az új választási törvény lényege, hogy a parlamenti választásokon legalább 40 százalékot elérő párt automatikusan parlamenti többséget szerez. Ha egyik párt sem éri el a 40 százalékos küszöböt, akkor a két legtöbb szavazatot megszerzett párt második fordulóban méri össze az erejét, és ennek az összecsapásnak a győztese kapja meg a 630 fős képviselőház 340 mandátumát. Az új választási törvény kétségtelenül lehetővé teszi, hogy a választásoknak egyértelmű győztese legyen, a győztes politikai erő biztos parlamenti többséghez jusson és stabil kormányt alakíthasson. A törvény kritikusai szerint viszont a reform túl nagy hatalmat biztosít a nyertes politikai erőnek, amely 50 százalék alatti támogatottsággal is könnyen erős többséghez juthat. De legalább nem lejt a pálya egyik politikai párt felé sem. S a törvény a bal- és a jobboldal konszenzusa révén született meg, nem is próbálta a jelenlegi kormánypárt az ellenzék torkán lenyomni javaslatait. Megint valami, amit irigyelhetünk a sok szempontból a mienkhez hasonló olasz politikai rendszertől.
Noha Matteo Renzi tavaly tavaszi székfoglalójában azzal fenyegetett, hogy Itália reformok nélkül összeomlik, a többi, történelmi jelentőségűnek mondott törvénycsomagja egyelőre elfogadásra vár. Az eredetileg előirányzotthoz képest késik az adóreform, pedig ez a kis keresetűek körében rendkívül népszerűnek ígérkezett. Renzi ugyanis tervbe vette, hogy a havi 1500 eurót (450 ezer forintot) vagy annál kevesebbet keresők évente nettó ezer euróval többet tudnak majd maguknak megtartani. Ez mintegy tízmillió olaszt érintene. Az adócsökkentési reformok között szerepelt továbbá 3 milliárd euró EU-s finanszírozás lehívása, illetve egy új munkaügyi törvénycsomag kidolgozása is. A program keretében csökkentenék a vállalatokra kivetett iparűzési adót és megemelnék a kis- és középvállalatokat segítő garanciaalapot.
Egy tavaly augusztusban közzétett kommüniké szerint késedelmet szenved Renzi kormányának nyugdíjreformja is, mivel egyelőre nincs rá költségvetési fedezet. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a közalkalmazottak továbbra is akkor mehetnek nyugdíjba, ha betöltik a 66 évet és 3 hónapot, illetve ha a férfiak elérik a 42,5, a nők pedig a 41,5 évnyi szolgálati időt. Egyelőre marad a 70 éves nyugdíjkorhatár a bírák, az ügyészek, a főorvosok és az egyetemi tanárok számára is, akik a reform révén már 65 évesen nyugdíjba mehettek volna. A tendencia tehát éppen ellentétes, mint nálunk.
Nyilvánvaló volt az első perctől kezdve, hogy Renzi kormányfői karrierje nem lesz fáklyásmenet –írta a Corriere della Sera publicistájaként Aldo Cazzulo. A nehézségekből kijut neki jócskán, hátországa pedig egy hajszálnyi parlamenti többséggel rendelkező, igencsak megosztott párt. Soraiban olyan sértett figurákkal, mint a Renzi által megbuktatott előd, Enrico Letta, és sokan mások, akik nem akarják, hogy Itáliában bármi megváltozzon. Velük szemben Matteo Renzi két adut tart a kezében. Az egyik ő maga. Olaszországnak ilyen energikus politikusa ugyanis nem volt már legalább húsz éve. A másik, hogy az olaszok jó része már egy ideje olyan politikusra várt, aki képes ripityára zúzni az eddigi politikai szisztémát.
Anélkül persze, hogy a vagdalkozással kiütnék a helyükről a demokratikus berendezkedés alapköveit.
Ez az emberpróbáló feladat egy rosszul öltözködő kiscserkészre vár Itáliában.
A szerző újságíró
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
