„Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: biza por és hamu vagyunk"; e sorokkal kezdődik az első magyar nyelvemlékként emlegetett, a mulandóság mellett az emberi gyarlóságról szóló Halotti beszéd. Az első két sort mindenki ismeri – az talán kevésbé rémlik, hogy a későbbiekben a tiltott gyümölcsös példázattal magyarázza el a szöveg, miként került az ember a gondtalan istengyermekség állapotából a földi siralomvölgybe.
Mióta világ a világ, szakadatlan igyekezettel próbáljuk meg nem történtté tenni a kiűzetést, legalább itt a földön paradicsomi körülményeket teremtve magunknak. A Biblia sem aszerint osztja két csoportra az emberiséget, hogy kiben van meg ez a szándék (mert mindenkiben megvan); a különbségtétel alapja, hogy az ún. jóakaratú emberek – akik majd helyet foglalhatnak a teremtő jobbján – nem az önzés útján, mások kárára igyekeznek boldogulni.
A magyar jobboldal is éppen azon a címen tekinti minden választási sikerét az isteni akarat megnyilvánulásának (és vindikál magának ilyenkor az állami adminisztráció mindenkori jogosítványait meghaladó intézkedési jogkört), hogy személyükben voltaképpen az erkölcsi többség, egy magasabb morális minőség kerül kormányra. Aztán valahonnan mindig előkerülnek különféle hang- és képfelvételek Táskás Tóniról, aki öt-hat közmunkás havi bérét is bármikor szívesen elkölti egy divatos kiegészítőre, ha akad egy jó alkalom, amikor megvillanthatja a jólöltözöttségét az otthontalanok előtt; a miniszterelnöki megbízottról, aki állami Audival jár a szegényekhez csirkét osztani (pedig szerinte Magyarországon nincs is éhezés); meg a kormányfő személyes főtanácsadójáról, akit a tengerparti luxusban női keblek között szervírozott drága pezsgők közelsége sem tud megzavarni abban, hogy jól érezze magát, amikor ki kell pihennie a nemzetfelvirágoztatás fáradalmait.
