Óvodapedagógus, ápolás és betegellátás, csecsemő- és kisgyermeknevelő, gyógypedagógia, tanító. Kvízkérdésnek is beillene, mi az, ami ma, 2016-ban összeköti ezeket a felsőoktatási szakokat. A jó válasz: mind felkerült a tizennégy legnépszerűbb alapszak listájára.
Ami elgondolkodtató, pláne ha azt nézzük, hogy a többi toplistás helyen olyan képzések osztoznak, mint a gazdálkodás-menedzsment, az informatika és a turizmus-vendéglátás. De legalább ennyire balsejtelemre is okot ad: nem lehetséges vajon, hogy Sándor Mária országában az a majdnem háromezer fiatal, aki épp az ápolói hivatásban látja a saját jövőjét, nem elsősorban a magyar, hanem inkább a svájci vagy a skandináv betegek gondját szeretné viselni?
Három tizenévessel vacsoráztam a minap, egyikük már Londonban tanul, a másik kettő is odakészül. Nem mondom, hogy tucateset, hiszen hetedíziglen értelmiségi családok szolid polgári jólétben élő gyerekeiről van szó. De nem is kirívó: ezek a fiatalok nem pusztán digitális bennszülöttek, hanem már született európaiak is. A tanulás nekik nem cél, nem egy szülői program végigvitele, hanem eszköz a továbblépéshez. Hasznát veszik annak, amit Magyarország kínálni tud, amivel pedig nem szolgálhat, azt megszerzik máshol. A nyelvtudást, a jólétre és érvényesülésre konvertálható végzettséget, de akár a polgári életérzést is. A rosszkedv helyett a szabadságot, a bezárkózás helyett a nyitottságot, az autokrácia helyett a kiszámítható demokráciát.
