A történelem negyedszázada – a XX. század megpróbáltatásai után – ismét ránk mosolygott: a szocializmus „nem bumm-mal, csak nyüszítéssel” (T. S. Eliot) ért véget. Ám hamar kiderült: megváltást a rendszerváltás sem hozott. Adyt olvasva döbbenhetünk rá, mennyire hasonló mai helyzetünk, s mégis milyen ellentétesen látjuk azt. A tántoríthatatlan hívek számára – kiknek érzéseit foglalta versbe a fűzfapoéta – napjaink Magyarországa sikertörténet. Vagy esetleg a nemzeti szuverenitásért folyó élet-halál küzdelem. Másokat meg a folyamatos kudarc érzése tartja a hatalmában. A mindenfelől ránk zúduló – hol kedvező, hol kedvezőtlen – hírek káosza azonban csak bizonytalanságunkat erősíti. A hitelminősítő nemrég felértékelte hazánkat – hirdeti büszkén a kormány. Közben a hírre – nálunk a leglassúbb a növekedés – válságtanácskozást tartott. Lemaradunk Európában, és romlik a versenyképesség – riadóztat az ellenzék. Mintha elveszett volna minden kapaszkodó. Csak egy a biztos: Komp-ország megint képtelen kikötni a nyugati parton, és ismét Kelet felé veszi útját. Változtassunk hát azon a hagyományos logikán, hogy reményeinket vagy lehangoltságunkat a jövőbe vetítve próbáljunk következtetni arra, mi várhat ránk. Inkább tekintsünk vissza 2100-ból: ha Orbán Viktor négy alapgondolat köré szerveződő elképzelései formálják Magyarországot, képes lesz-e társadalmunk megfelelni a század kihívásainak.
Az első: a jövő kiszámíthatatlan és bármi megtörténhet. A XXI. századra valóban a bizonytalanság és a váratlan veszélyek nyomják rá bélyegüket. Ehhez kell igazítania mindenkinek a viselkedését – az egyéneknek, a vállalatoknak és a nemzeteknek is. Ám az ilyen kaotikus helyzetekben nem merevség, hanem rugalmasság, nem központosítás, hanem decentralizáció, nem a vezetők parancsainak gondolkodás nélküli végrehajtása, hanem a vita és a véleményütköztetés, nem a kudarcok letagadása, hanem a tanulságok levonása szolgálja a jövőt. Ehhez képest az elmúlt hat évben egy merev, sőt kényszerzubbonyként működő intézményrendszer született. A visszacsatolásokat megszüntették, a fékeket kiiktatták, a segítőkész tanács süket fülekre talál. Ily módon a hibák kiigazíthatatlanok. A stabilitás csak látszat, a rendszer alapvetően labilis.
A második: a változások káoszában csak a múlt, az ősök iránymutatásai segíthetnek eligazodni. Ez a feltételezés akkor igaz, ha a környezet kiszámítható, és a változás a múlt nyomvonalát követi. Napjainkat azonban a „precedensnélküliség” jelzőjével illetik, ami gyökeres átalakulásra utal. Ilyen helyzetben a hagyományok nem kínálnak megfelelő támpontot. Még a közelmúlt tudományos elméletei – akár az ortodoxia vagy az unortodoxia – is megtévesztők lehetnek. Ilyenkor az a célravezető, ha lehetővé tesszük, sőt ösztönözzük az egyének, a családok, a kis közösségek, a vállalkozások, a civil szervezetek, sőt akár egy egész nemzet kísérletezését.
Azok járnak el bölcsen, akik új utakkal és megoldásokkal próbálkoznak. Ezzel természetesen kockázatot vállalnak, de ha fel- és beismerik a hibáikat, akkor lehetőségük van újragondolni és kijavítani azokat. Akik viszont a múltra függesztik tekintetüket, képtelenné válnak az alkalmazkodásra. A XXI. században a siker esélyét kínáló társadalmi, gazdasági és politikai struktúrát „fel kell találni”. Ehhez kísérletezni kell, majd a kudarcokból tanulni. Ám 2010 óta éppen azokat az intézményeket szüntették meg vagy fejlesztették vissza – például a szabad sajtót és a kritikus gondolkodást segítő képzést –, amelyek az egyének és a társadalom alkalmazkodását segíthetik.
A harmadik: a nemzet érdeke minden felett, hagyd figyelmen kívül, amit a külvilág fecseg. Ez a gondolat egy olyan – már letűnt – világot tükröz, amikor a szuverenitás valóban azt jelentette: saját határaidon belül azt teszed, amit akarsz, cserébe tudomásul veszed, hogy te sem szólhatsz bele abba, mit tesznek mások a saját portájukon. Ám Európa már régóta „társbérletként” működő kontinens. Két világháború kellett ahhoz, hogy elég sokan megértsék: békét és gyarapodást csak az teremt, ha az országok viszonyát – az egyénekéhez hasonlóan – az „aranyszabály” vezérli: „Azt tedd másnak, amit akarsz, hogy neked tegyenek” (Hillél), „Ne tedd mással, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek” (Jézus). Ha az olvasó inkább a filozófiában hinne, akkor Kant kategorikus imperatívusza szintén az „aranyszabály” parafrázisát kínálja: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája az általános törvénykezés elvéül szolgáljon.” S ha valaki csak a matematikában bízna, a játékelmélet bizonyítja: az együttműködésre ítélt partnerek sikerét – szintén az aranyszabályt követő – Tit-for-Tat stratégia kínálja. Vagyis az egymásra utalt egyének, a kooperáló vállalkozások és az együttélésre ítélt államok biztonságot, kiszámíthatóságot, jólétet csak úgy remélhetnek, ha tudomásul veszik: azt kapod vissza, amit mások kapnak tőled. Azzal tehát, hogy Orbán Viktor a nemzeti érdekek korlátlan érvényesítésére törekszik és visszautasítja a külvilág kritikáját, maga hoz létre egy velünk szemben ellenséges környezetet.
A negyedik: csak kulturálisan homogén nemzet képes megmaradni. Orbán Viktor számára az eltérő értékek, a vitatkozó ideológiák és a vélemények sokfélesége széthúzást, „nemzethalált” jelent. A tudomány és a történelem azonban arra tanít, hogy alapvető és kiszámíthatatlan változások idején – lásd Orbán Viktor első szabálya – a túlélést jobban szolgálja a sokféleség, mint a homogenitás. A krízis körülményei között az alkalmazkodóképességet éppen a viselkedésbeli változatosság támogatja. A történelem is azt tanúsítja, hogy azok a közösségek váltak sikeressé és fejlődtek a legdinamikusabban, amelyek kultúrák találkozásánál éltek. Akik elzárkóztak a találkozástól vagy történelmi véletlen folytán elszigetelődtek, megrekedtek és elmaradtak. A globális világban ez még inkább igaz: a fennmaradást a nyitottság, a más gondolatok, szokások, tapasztalatok befogadása és nem a befelé fordulás kínálja.
A XXI. században – miként sokszor történelmünk során – ismét a történelem nyitott kapuja előtt toporgunk. Az ellenzék dühödten, a kormánypártiak vakhittel szemlélik, hogy Orbán Viktort zsigeri reflexei nem engedik letérni a sorstragédiák nyomvonaláról. A hübrisz az 1990-es évek elején bukkant elő, amikor Orbán képtelen volt ellenállni az önhittség csábításának: úgy vélte, látja a jövőt, és egyedül ő rendeltetett megoldani a nemzet problémáit. A sorstragédia második felvonása – az até – a XXI. század fordulóján kezdődött. Elhatalmasodó elvakultsága megakadályozta, hogy észrevegye, mikor kell – a nemzet érdekében – a Fideszen belül, az országon belül és Európán belül együttműködni és lemondani arról, amit az önhittsége sugall.
Napjainkban – a harmadik felvonás közepén – az eseményeket már a nemezis mozgatja. Egyelőre azonban csak az bizonyos: a bűnhődés elkerülhetetlen, de az nem elsősorban a főszereplőt, hanem az egész közösségét sújtja majd. Ne legyenek illúzióink: miként a történelemben annyiszor, megint a nemzet húzza a rövidebbet. S bár lesznek, akik ismét másokat, esetleg az isteneket vagy magát a történelmet hibáztatják, az Európai Unió és Magyarország polgáraiként csak önmagunknak tehetünk szemrehányást. Mi választottuk és mi tartjuk hatalmon azokat a vezetőket, akiknek önhittsége, ostobasága és elvakultsága ismét a történelem vakvágányára vezéreli a nemzetet. A következményeket és a csapásokat kénytelen lesz az összes magyar elszenvedni.
S hogy miért vagyunk mi a felelősek? Azért, mert – Erdős Virág dalának visszatérő refrénjével – hagytuk! Hagytuk, hogy félrevezessenek, hogy elhitessék velünk, nincs más lehetőség, és beletörődtünk, hogy életünkről ismét az erőszakosak és az önzők döntsenek helyettünk.
A szerző közgazdász
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
