Idegennel nem lehetne megértetni, mi történik mostanában az országban. Mi leli emberek tízezreit, hogy miután futballcsapatunk az Európa-bajnokságról kénytelen hazajönni, diadalmámorban fogadják őket, mint máshol a győzteseket szokás.
Miféle előzménye lehet a „büszkék vagyunk" kórusoknak egy győzelem, két döntetlen és egy vereség után? Miért van az, hogy ha ezek után a Hősök terén fogadják sok-sok ezren a futballistákat, még a hely nevében is üzenet érződik? Miért lennének hősök?
És miért ragyog, nevet mindenki? Nincs idegeneknek átadható magyarázat. Ezt csak mi tudhatjuk. Hogy mennyi hiábavaló remény, mennyi csalódás van egy-egy mosoly mögött, még ha nem is feltétlen a gyerekeké, akik a téren örülnek, hanem talán a szülőké, akik persze ugyanígy, csak otthon. Hogy mennyire fontos nekünk a futball – és sok más sport –, amely tapinthatóvá, átélhetővé teszi azt az összetartozást, ami egyébként inkább csak morális parancs, mint megélt élmény. És ami nélkül elveszettnek érezzük magunkat.
