Ha Bajnai Gordon egy kicsit is odafigyelt volna az elmúlt három év kormányzati kommunikációs mesterkurzusán, már előállt volna azzal az érvvel, hogy létezik külföldi példa a közvélemény-kutatáson alapuló előválasztásra. Igaz, el kell menni érte egészen Tajvanig, de van. Vagyis lehet nálunk is. Amire Mesterházy Attila rávághatná, hogy na jó, de két éve Franciaországban a baloldali elnökjelölt személye tízezer szavazókörzetben megtartott előválasztáson dőlt el, amelyen hárommillióan vettek részt, pedig még fizetniük is kellett érte. Ráadásul az itt győztes Francois Holland utána meg is nyerte az elnökválasztást.

De a külföldi példa jelen esetben nem perdöntő. Különösen, hogy az Egyesült Államokban, ahol az előválasztás intézménye a legmélyebben gyökerezik, szinte mindenre akad példa: vannak államok, ahol csak egy-egy párt bejegyzett támogatói szavazhatnak a jelöltekre, vannak olyanok, ahol csak ők és az el nem kötelezett polgárok, aztán olyanok is, ahol bárki akárhány párt jelölésében részt vehet, meg olyanok is, ahol, bárki voksolhat, de csak egy pártot szemelhet ki.

Van, ahol az állam szervezi az előválasztást, van, ahol a pártok és olyan is, ahol a jelölőgyűléseken nyilvánosan kell valamely jelölt mellé állni. Ha a fő típusok nem jelentenek elég változatosságot, ezek keverékei is léteznek, sőt, Oregonban három éve a Független Párt megtartotta a világtörténelem legelső kizárólag interneten bonyolított előválasztását. És nem csak a csúcsokon van előválasztás, de minden szenátori, képviselői, polgármesteri vagy akár iskolaszéki elnöki tisztségre is! Vannak aztán egyebek mellett brit, olasz, chilei, uruguayi és örmény precedensek is, ezeket általában utólag is sikeresnek tekintik, vagyis a mostani magyarországi felzúdulást aligha maga az elképzelés váltotta ki. Inkább az időzítése.

Az amerikai rendszernél maradva: az előválasztás akár önsorsrontó is lehet, ha a pártok a hivatalban lévő elnök kihívóját keresik. Ez volt a helyzet 2004-ben, amikor a Demokrata Párt végül John Kerryt állította szembe George W. Bush-sal, illetve 2012-ben, amikor a republikánusok Mitt Romney-t jelölték Barack Obama ellenében. Mindkét esetben viszonylag gyorsan eldőlt, ki a legesélyesebb, a többiek csak későbbi pozíciók (például az alelnöki) reményében maradtak versenyben, viszont az előválasztás pénzt, időt, energiát emésztett föl, miközben az elnök hátradőlve végignézhette, hogyan szedik szét egymást a potenciális ellenfelei. Akiknek azután mellesleg a felhalmozott sérelmeket feledve együtt kellett (volna) működniük az igazi kampányban.

A magyar baloldalnak jelen állapotában ennél még az is jobb lenne, ha fej vagy írás alapon döntenének. De ez pont olyan kizárt, mint az előválasztás. Az ötlet ebben a késői szakaszban már nyilvánvalóan nem azért került elő, mert bárki komolyan venné. Akkor mi miért tegyük? Bajnai és Mesterházy vagy külön indul, és szinte biztosan veszít, vagy kicsit több eséllyel, együtt, de akkor csak egyikük lehet miniszterelnök-jelölt. Nem a jobban fésült, a magasabb vagy a jobb svádájú, hanem az erősebb. Az élet kegyetlen.