galéria megtekintése

Hol van már a tavalyi szó?

Az írás a Népszabadság
2015. 10. 24. számában
jelent meg.

Markó Béla
Népszabadság

Ötéves voltam 1956-ban, és Budapesttől bő hétszáz kilométerre, Kézdivásárhelyen éltünk, de oda is elhallatszott a forradalom fegyverropogása, majd a segélykiáltások is.

Máig előttem van szüleim reménykedő arca, amikor este, elfüggönyözött ablakkal, bekapcsolták a rádiót, és fülüket szinte rátapasztották a készülékre, amely egyfolytában recsegett, hol zölden, hol pirosan pislákolt a vétel minőségét jelző varázsszem.

Nem sokat értettem az egészből, csak az hasít belém még most is, ahogy valamelyik este a remény egyszerre csak szorongásba váltott.

Így telt el a fél életünk, behúzott függönyös rádióhallgatással, Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, és persze, ha az ember derülni akart, bekapcsolhatta a moszkvai magyar adást meg Tiranát is. Ki emlékszik ma már, hogy a kínai pénzből kínai propagandát közvetítő tiranai rádiónak is volt magyar adása? Harc folyt az éterben a lelkünkért, és bár tudni véltük, kié, mié a lelkünk, ez akkor még egyáltalán nem volt olyan biztos.

 

Elmúlt 1956 októbere–novembere, és jött a megtorlás Erdélyben is, halálos ítéletek, nehéz börtönévek

azért, ami ott meg sem történt, csak akart volna történni: a magyar forradalomért. Nem puskalövésekért, hanem temetői gyertyagyújtásért, versmondásért, diákgyűléseken való felszólalásért. A szavakért. Nemcsak kimondani, hanem meghallgatni is bűn volt bizonyos szavakat.

Azóta tudom, hogy fontos a szó, éppen olyan fontos, mint a kenyér és a hús. Néhány napig forradalom volt 1956-ban Magyarországon, esetleg szabadságharc, aztán évtizedekig ellenforradalomnak nevezték ugyanazt nálunk Erdélyben is. Hamar hozzászokhattam, hogy ugyanazokat a tényeket más-más, néha teljesen ellenkező értelmű kifejezésekkel lehet itt illetni, és próbáltam úgy küzdeni ez ellen, hogy a tényekre figyeltem, nem a szavakra.

Hiszen a Kárpát-medencében egyébként is olyan az egész történelmünk, hogy ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete. Nem csupán Trianonról, de még a mi 1848-as szabadságharcunkról is mást gondolnak például a románok, mint mi, és sorolhatnám az évszázadok alatt meggyűlt, bekövesedett véleménykülönbségeket. Meg aztán újabban ideológiák szerint is különbözik a szótár, nem kell ahhoz más nemzethez tartozni, hogy másképpen nevezzük meg ugyanazt az eseményt vagy embert.

Attól függően, hogy mit gondolunk napjaink legfőbb európai problémájáról, hol menekültekként, hol migránsokként emlegetjük ugyanazokat a szerencsétleneket – amikor megbomlik egy alapvető konszenzus, szakad a szótár is. A rendszerváltás előtt néhány évvel döbbentem rá igazából, hogy a szavakért folytatott küzdelem feltétele lehet egy másik, valóságos változásnak. Magyarországi barátaink kitartóan küzdöttek azért, hogy az ellenforradalomból ismét forradalom lehessen, és az igazság kimondása legalább olyan fontosnak bizonyult utólag, mint a társadalmi rend későbbi átalakítása.

Akkor tanultam meg, hogy legelőször mindig a kettős beszédet kell megszüntetni, azt például, hogy míg otthon, a behúzott függönyök mögött forradalmat emlegetünk, kint a nyilvánosság előtt elviseljük, hogy mások ellenforradalomról beszéljenek. Természetesen az etnikai törésvonalak mentén

ezt a kettős beszédet tovább lehet fokozni: annak idején a romániai iskolákban a dákoktól származtatták a románokat, otthon viszont a családban mi származtunk a hunoktól. Hiányzik a közös múlt, illetve a múlt közös értelmezése, és mindaddig, amíg ez így lesz, baj van a közös jövővel is.

Hamar megtapasztaltuk az 1989. decemberi romániai változások után is, hogy miképpen lesz a forradalomból népfelkelés, aztán államcsíny. Igaz, ellenforradalom még nem lett belőle huszonöt év múltán sem, de ha így haladnak ezek a frissen demokratikussá kozmetikázott országok, akkor még ezt is megérhetjük.

Azt gondolom ugyanis, hogy az áldemokráciák – népi, illiberális és így tovább – legfőbb ismérve éppen a kettős beszéd megléte, olyan értelemben, hogy van egy otthoni, és van egy nyilvános szóhasználat. És minden demokratikus változáshoz vezető első lépés pedig a saját véleményhez, saját történelemhez, saját múlthoz való jog visszaszerzése. Az idén október 5-én Aradon, a tizenhárom vértanúról való megemlékezés előestéjén egy ünnepségen vettem részt, amelyen Zala György szoborcsoportjának a 125 éves évfordulóját ünnepeltük.

Miért kellene megünnepelni egy emlékmű felállításának évfordulóját? Boldogabb nemzetek nem tesznek ilyesmit, mondhatná valaki.

Ez igaz, bár talán jobb lenne a világ, ha nem győztes vagy vesztes háborúkra kellene emlékeznünk, hanem a Mona Lisa, a Sixtus-kápolna vagy a Magányos cédrus megszületésének pillanatára. Viszont a Szabadság-szobor története, sajnos, nem művészettörténeti kérdés, hanem politikai.

Eddig ugyanis kétszer kellett felállítani, először 1890-ben, másodszor meg mi állítottuk vissza 2004-ben. Közben 1923-ban bedeszkázták, 1925-ben szétszedték és elvitték a térről, hányódtak félredobva a hatalmas allegorikus figurák, az Áldozatkészség, a Harckészség, a Haldokló Harcos, az Ébredő Szabadság, illetve a gyönyörű központi nőalak, Hungária. Néhány évtizedig az aradi várban, egy árokban hevertek, gyíkok, pitypangok, keserűlapuk között a szoborcsoport darabjai, az ötvenes években egy pillanatig úgy tűnt, ismét felállítják, de ez illúziónak bizonyult.

Bevallom, csak 1989 után tudatosult bennem ennek az emlékműnek a jelentősége, akkor sem egyszerre. Az aradi magyarok folyamatosan kérték, tegyünk meg mindent a Szabadság-szobor visszaállításáért, a két állam közti tárgyalások jegyzőkönyveibe is mindig bekerült ez az igény. De mi tagadás, nehezen fogadtam el magam is, hogy egy szobor –akárcsak egy szó, egy történelmi esemény értelmezése – ilyen sokat jelenthet, legalább annyit, mint egy magyar iskola vagy a kétnyelvű helységnévtáblák. Mi egy pragmatikus politika mellett köteleztük el magunkat, a jövőt akartuk megváltoztatni.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy a Szabadság-szobor nem csupán szimbóluma a szabadságnak, hanem maga a szabadság: szabad-e nekünk a múltunkat Erdélyben köztereken felmutatni vagy sem?

Így jutottunk el oda, hogy 1999-ben, amikor az RMDSZ a kormányban volt, és amikor a magyar és román kormány is rendszeres párbeszédet folytatott, illetve Európa nyugati részének is fontos volt ez az együttműködés, sikerült várfogságából kihozni Zala György alkotását, de még évekig ott feküdt a minorita rendház udvarán.

Majd 2003-ban végre úgy nézett ki, ősszel felállíthatjuk a Tűzoltó téren, a talapzat is elkészült, de az utolsó pillanatban a román kormány az ultranacionalista Nagy-Románia Párt tiltakozására leállította a munkálatokat. Akkor mondta nekem a román miniszterelnök, egy közeli munkatársa jelenlétében, teljesen kikelve magából: „Amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni.”

Felálltam az asztaltól, annyit mondtam, ezt most fejezzük be, ha nem akarunk végzetes hibát elkövetni, majd máskor folytatjuk. Azokban a napokban tartott fulmináns beszédet a művelődési miniszter is a parlamentben a szobor románellenes szimbolikájáról, hogy az emlékmű nem a szabadságot, hanem Hungáriát, tulajdonképpen Nagy-Magyarországot jelképezi. Hungária-szoborként emlegette végig. Úgy nézett ki, az aradiak is lemondhatnak a Szabadság-szoborról, mi is a szabadságról.

De a politikában, ezt megtanultam, semmi sem végleges, sem a jó, sem a rossz.

Folytattuk a tárgyalásokat, és hát végül sikerült, mert voltak kölcsönös érdekek, többek közt az is, hogy szavazataink nélkül a kormány bármikor megbukhatott volna. Rá egy fél évre állt a Szabadság-szobor Aradon, és már-már akkora szabadságélmény volt a romantikus figurák fölénk magasodó együttesének látványa, mint 1989. december 22-én a diktátor elmenekülése. Mondanom sem kell, a szobor visszaállításakor ugyanaz volt a miniszterelnök, aki azelőtt, és ugyanaz a művelődési miniszter mondott lelkes, szinte könnyeztető beszédet a megbékélésről a szoborállítás alkalmával Aradon. Most ő is Szabadság-szobornak nevezte az emlékművet.

Sokféle tanulságot le lehet vonni ebből, de számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a tisztességes célokat nem szabad feladni még akkor sem, ha egy adott pillanatban teljesen kilátástalannak látszik a helyzet. Másrészt pedig csakis együttműködéssel lehetett eredményre jutni, románok és magyarok, illetve Románia és Magyarország között. De hol van már a tavalyi hó? Hol van a román és magyar kormány közti párbeszéd? Megnevezhetném azokat a román és magyar politikusokat, akik hittek ebben, és akik kiemelten sokat tettek a szobor visszaállításáért, de a lényeg az, hogy mindenképpen közös munka volt.

Az aradi Szabadság-szobor
Az aradi Szabadság-szobor

Annyit talán azért el kell mondanom, hogy voltak jobboldaliak is, baloldaliak is köztük, ugyanis sem a nemzeti felemelkedés, sem a nemzetek közötti megbékélés nem ideológiai kérdés ebben a térségben. A lényeg: az aradi Szabadság-szobor kiszabadításával jelképesen visszaszereztük a múltunkhoz való jogot Erdélyben. Mint ahogy a nyolcvanas években Magyarországon is vissza kellett szerezni a jogot 1956-hoz, vissza kellett szerezni azt a szót, hogy forradalom. Egyvalamit viszont nem szabad elhinni: hogy bármi is végleges lehet mifelénk.

Így vagy úgy, a kettős beszéd tovább él. 1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés,

annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására. Más-más szabadság van minden utcasarkon, de közös szabadság mintha nem lenne, és közösen értelmezhető demokrácia sem nagyon.

Sőt, magyarnak lenni is mást jelent, attól függően, hogy éppen ki tette rá a kezét a hatalomra, vagyis a mindenkori magyar értelmező szótárra.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.