Kislány koromban elhittem, hogy bármi lehet belőlem. Akár elnök is! Hiszen olyan iskolákba jártam, ahol semmiféle különbséget nem tettek a nemek között. Fiúk és lányok együtt indultak a matek- és földrajzversenyeken, majd amikor a továbbtanulásról kezdtünk beszélgetni, fel sem merült, hogy a lányok más pályát választanának, mint a fiúk. Együtt készültünk jogásznak, közgazdásznak vagy tanárnak, és engem sem terelgetett senki „nőies” szakok felé.
Aztán jó nagyot koppantam egyetemista éveim elején. Akkoriban kezdtem újságot olvasni, és érdeklődni a világ dolgai iránt. Megismerkedtem az üvegplafon fogalmával: hiába jár több lány egyetemre, a ranglétra tetején egyre kevesebb a nő. A legmagasabb vezetői pozíciókig pedig alig jutnak el. Megtudtam, hogy ugyanazért a munkáért átlag harminc százalékkal kevesebb pénzt kapnak a nők, és hogy fiatalon nehezen jutnak előre, mondván, úgyis elmennek szülni.
Hamarosan a saját bőrömön is tapasztalni kezdtem, amit addig csak olvastam. Szereztem két diplomát, állást kaptam, ám gratuláció helyett sokan csak sandán néztek: nem inkább gyereket kellene szülni? Minek kell ennyit dolgozni? Vigyázz, senki sem szereti a karrieristákat!