Ilyen hát, amikor az ember először nem is tudja, mit mondjon. Annyiszor sújtott le közelünkben a tomboló erőszak, hogy azon kapjuk magunkat: az együtt érző mondatok akaratlanul sablonossá válnak, és felfoghatatlan rutinnal fogunk hozzá az esemény feldolgozásához.
 |
| Fotó: Max Rossi / Reuters |
Másfél év alatt ez a harmadik alkalom, hogy valami vigasztalót, lélekemelőt, önbizalomerősítőt kéne mondanunk egymásnak egy szörnyű franciaországi terrortámadás után.
A tompaság szállt meg minket csütörtök este, amikor kiderült, hogy valahol fájóan közel hozzánk, értelmetlen düh ölt meg közel száz embert. Mi, magyarok még épp a gyászmunka kezdetén jártunk: Esterházy Péter hagyatéka, példája járt a fejünkben, amikor Nizzából érkeztek az első hírek. Mire felébredtünk, 84 halottat számláltak a dél-franciaországi városban.
Hogyan találhatnánk erre szavakat, mi értelme is volna újraismételni mondatainkat?
Épp a hét elején mondta Barack Obama öt dallasi rendőr temetésén, hogy amerikai elnökként túl sok gyászbeszédet tartott, túl sok áldozat hozzátartozóját ölelte magához, és mostanra látja, milyen alkalmatlanok, hiányosak a mondatok, amelyeket a vak erőszak ellen talál.
Mi is tudjuk sorolni a fontos és igaz állításokat, amelyekkel a terrorra reagálni szoktunk. Nem szabad összemosni egy hit nevében elkövetett gyalázatos bűnöket a vallással és annak békés hívőivel. Ezzel együtt az iszlám hittudósainak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy Mohamed nevében gyilkolnak a legnagyobb könyörtelenséggel szemünk előtt, és
ezzel nekik nagyon is van dolguk.
Felhívhatjuk a figyelmet, hogy a sikeres integráció csökkenti a veszélyeket, hogy az egzisztenciális kilátástalanság és kitaszítottság gyűlöletet szül. Beszélhetünk általánosságban a menekültek és a terroristák összekeveréséről, amely csak ront a helyzeten. És beszélhetünk az adott eset kapcsán konkrétan a francia külvárosokban kallódó, az állam és saját közösségeik által elhagyott harmadgenerációs bevándorlók gyilkos indulatairól.
Mégis hiányosak a szavak, mert ésszel, rációval nem lehet megközelíteni egy olyan ember tettét, aki szórakozó tömegbe hajt bele teherautóval, hogy minél több embert rántson magával a halálba. A harchoz sem nagyon van eszköz, hogy ez a gyáva tett ne ismétlődjön meg. Mint az izraeliekre késsel támadó fanatizált palasztin tinédzserek, ez a tett is kivédhetetlen. A felbujtók, az ideológia terjesztői ellen fel lehet lépni, és a világ ezt meg is teszi. A tavalyi franciaországi merényletek óta a Charles de Gaulle anyahajón ott lobog a trikolór a szíriai partoknál. Az amerikaiak drónokkal, az oroszok a helyszínről helikopterrel is lövik az Iszlám Állam állásait. De egy kamiont, hogyan szúrjon ki a rendőrség? Magyarországon bő négyszázezer, Franciaországban a fellelhető statisztika szerint legalább hatszázezer, de Németországban például 2,8 millió teherautónak van érvényes forgalmija.
Végül elmagyarázhatnánk, hogy minden borzalmas hír ellenére, mennyire szerencsések vagyunk Európában, hogy a világon páratlan biztonságban élhetünk Nizza, Brüsszel és Párizs vérző sebei ellenére is.
Hiányosak a szavaink, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne ilyenkor őrült hangzavar.
A tegnapelőtt még az orlandói vérengzést minden eszközével feldolgozó sajtó és közösségi tér megérkezett Nizzába. A tudósítók és elemzők előveszik a paneleket, beleszorítják a saját értelmezési keretükbe az elkövetőt és a tett hátterét, a közösségi médiában pedig kéretlenül is elindulnak a helyszínen felvett videók.
Hiányosak a szavaink, de az ilyen hangzavar biztos nem segít. Ha cirkusszá tesszük a merényleteket, nem csodálkozhatunk azon, ha maholnap a politikusok Európában is olyan kíméletlenséggel aknázzák majd ki a terrort követő felháborodást, mint Amerikában Orlandót és Nizzát követően Donald Trump.
Hiányosak a szavaink. A csütörtök esti gyáva merényletet nem fogjuk felcímkézni. Igyekszünk megérteni belőle annyit, amennyit racionálisan lehetséges.
Azok a nemzetek, amelyek sűrűn válnak merénylet célpontjává, daccal igyekeznek úrrá lenni gyászukon és félelmükön. Dacoljunk démonainkkal mi is.
