Lehet nem szimpatizálni a hazai munkaadói és munkavállalói érdekképviseletekkel, de az ügy érdekében talán indokolt lett volna néhány hónapra felfüggeszteni a szociális partnerek ócsárlását. A „pályára bekiabáló" és érzelmileg túlfűtött csoportosulások a háromoldalú tárgyalások bántó lebecsülésével semmilyen muníciót nem adtak a vitatkozó feleknek, ellenben rontani próbálták az intézményesített párbeszéd résztvevőinek – reményem szerint még létező – társadalmi presztízsét, és gyengítették a szociális partnerek (munkavállalók, munkaadók) tárgyalási pozícióit. Vajon miért?
Mindenki tudja, hogy a kormány ebben a dologban kizárólagos döntési jogosítvánnyal rendelkezik. Miért kellett akkor napi huszonnégy órában sulykolni és kárörömmel harsogni, hogy „még mindig sem sikerült megállapodni, és a kormány egyoldalúan fog élni a bérmegállapítás jogával!" Jelzem, ilyen fenyegetés most egyáltalán nem volt.
|
| Marabu / Népszabadság-grafika |
Azzal persze minden szakszervezet és vállalkozói érdekképviselet vezetői tisztában voltak, hogy a végtelenségig nem nyújtható a diskurzus, mivel az új bértarifákat december 31-ig közzé kell tenni a Magyar Közlönyben. A december 16-i kormányülésen nem hirdettek ítéletet, hanem további egyeztetéseket szorgalmaztak. Így jutottunk el a december 22-i megállapodáshoz, amelyet értékesnek tartok. Közgazdasági szemüvegen keresztül nézve lehet mondani, hogy a versenyszféra erőn felül vállalt, de társadalompolitikai megközelítésből és az intézményes érdekegyeztetés jövője szempontjából előrelépésként értékelem az egyezséget. Hétfordulós vita után kerültünk aláírás-közeli állapotba, amikor is minden partnernek színt kellett vallania: vállalható-e a megállapodás. A meghatározó többség úgy döntött, hogy igen.
Néhány ellenzéki párt „kapásból megrugdosta" a friss paktumot. Közleményük néhány mondata megdöbbentő tájékozatlanságra utal. A Magyar Szocialista Párt képviselői még azt sem vették észre, hogy létrejött az egyezség. Így fogalmaztak: „Magyarországon negyed évszázada nem volt példa arra, hogy ne szülessen megállapodás a munkavállalók, a munkáltatók, valamint a kormány képviselői között a következő évi minimálbérről. (...) Örömmel tapasztaltuk ugyanakkor, hogy van olyan szakszervezet Magyarországon, amely valóban a munkavállalók érdekében lép fel, ebből következően nem fogadta el az idei bérajánlatot. Bebizonyosodott, hogy a magyar munkavállalók érdekeit ma egyedül a Magyar Szakszervezeti Szövetség képviseli."
Úgy gondolom, hosszú távon nem célravezető, ha egy politikai párt kiemeli és megnevezi a számára szimpatikus munkavállalói érdekképviseletet, és kedvencét azonnal a többi fölé helyezi. Kizárólag azért, mert nem írt alá egy 7 százalékot meghaladó nettó béremelést tartalmazó megállapodást. Ez a megállapodás tényleg olyan szégyenteljes lenne? Tisztában van az MSZP gazdasági kabinetje azzal, hogy mekkora bértömeg- és járulékvonzata van a mostani növelésnek? Nos, a vállalkozók közvetlen többletköltsége a ma érvényes adójogszabályi keretek között meghaladja a 80 milliárd forintot. Tudom, hogy ellenzékben a közgazdasági matek nem kedvelt tantárgy, de egyszer majd még a szocialistáknak is szükségük lehet ilyen jellegű ismeretekre.
Az LMP december 22-i „drámai hangulatjelentése" kicsit meglepett. A magát állandóan tárgyalás- és megegyezéspártinak beállító, de igazából forgó-morgó alakulat az egyezséget azonnal leminősítette. Az aláírástól távol maradó Magyar Szakszervezeti Szövetséget a legnagyobb szakszervezetnek nevezte, a megállapodók (öt szövetség és a kormány) legitimitásáról és törekvéseiről egy szót sem ejtett, és már idén decemberben elparentálta a 2018. évet is: „Kudarccal végződött a bértárgyalások utolsó fordulója, miután a kormány nemet mondott arra a szakszervezeti kérésre, hogy kezdődjenek tárgyalások a minimálbér létminimumhoz való felzárkóztatásáról. A kormány ezzel azt üzente a munkavállalóknak: 2018-ban sem lesz elég 8 óra munka ahhoz, hogy legalább a megélhetéshez szükséges pénzt meg lehessen keresni. A bértárgyalások mai, utolsó fordulóján sem sikerült minden fél számára elfogadható minimálbér-emelésben megállapodni, így a legnagyobb szakszervezeti konföderáció, a Magyar Szakszervezeti Szövetség aláírása nélkül született egyezség a tárgyaló felek között."
A Maszsz vezetőjének aláírása valóban hiányzik a megállapodásról. A szövetség tartózkodó magatartását nem dolgom minősíteni, már csak azért sem, mert a döntés valódi okát nem ismerem. Még az is előfordulhat, hogy utólag szignálják a dokumentumot. A versenyszféra és a kormány állandó konzultációs fórumán (VKF) továbbra is fontos és megkerülhetetlen partner marad a Maszsz, a mostani egyezségből való kimaradásukat egyszeri taktikai lépésnek tekintem. Maradok a lényegnél: bérügyben volt párbeszéd, van előremutató egyezség, és talán 2016-ban is köthetünk nemzetgazdasági szinten értékelhető megállapodást.
A két hónapos tárgyalássorozatot követően három munkaadói szervezet (Áfeosz-Coop Szövetség, Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége, Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége), két szakszervezeti konföderáció (Liga Szakszervezetek, Munkástanácsok Országos Szövetsége) és a kormányzatot képviselő munkaügyi államtitkár kötött egyezséget. A megállapodás nemcsak a bérminimumokra terjed ki, hanem a tél végén, tavasz elején kezdődő adó- és költségvetési vitában való együttműködésre is.
A szerző a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkára
