Házon belül

A jogászi közbeszédben ma is igaznak tartják – sőt igazabbnak, mint valaha – azt a mondást, hogy a jó ügyvéd a jogot ismeri, a sztárügyvéd a bírót. Ennek fényében nehezen érthető, hogy miféle konfliktusokat akar Handó Tünde az igazságszolgáltatás más szereplőivel „házon belül” megelőzni? Az ügyész már rég nem is emel vádat, ha csak egy kicsit is veszélyben érzi a 96 százalék feletti váderedményességet. A védő – már amelyik nem ismeri a bírót, nem adott neki kacsát vagy pár millió forintnyi kenőpénzt, és akitől nem is nyert el kártyán egy kalap pénzt a bíró kevéssel az ítélethozatal előtt, hogy csak pár botrányra utaljak a közelmúltból – akárhány eljárási hibát is felsorolhat, a nagytiszteletű bíróságot nem fogja meghatni. Persze ez valahol érthető. A jog szerint az ítélkező bírót csak a törvény és saját lelkiismerete köti. És ez így is van jól. Más kérdés, hogy ezért aztán olykor még a tények sem számítanak.

Lenne tehát éppenséggel min aggódnia és lenne miért szőnyeg szélére állítania Handónak a bírósági vezetőket. De ő inkább a mundért védi. Azt a bírói szemléletet, amely jogszolgáltatássá silányította az igazságszolgáltatást, és e területen lényegében máig fenntartotta a Visinszkij-féle szovjet típusú rendszert, és amelyben a vád és a védelem fegyveregyenlősége írott malaszt maradt. Miközben a jogkereső polgár áll, mint Bálám szamara, az elnök asszony a bíró, az ügyész és az ügyvéd összeborulását vizionálja. Suba a subához... A végén még úgy járunk, mint Pelikán elvtárs, hogy már a tárgyalás előtt megkapjuk a kész ítéletünket.