 |
| Fotó: Mediaworks |
Azt hazudjuk, hogy lehet, amit nem lehet, ezzel megnyerjük a választásokat, aztán tesszük, amit lehet és kell, a ciklus végére pedig elfelejtik, hogy hazudtunk, és beveszik a választási költségvetéssel nyomatékosított újabb hazugságunkat. Ez volt a domináns séma különböző variációkban, amit a domináns kormányzó és ellenzéki pártok követni igyekeztek 1990 óta. Igazából senkinek nem jött ez be Magyarországon demokratikus viszonyok között, de mindenki ragaszkodott hozzá abban a meggyőződésben, hogy hazugság nélkül nem lehet kormányra kerülni és kormányon maradni, ha pedig az ellenoldal kormányra kerül vagy ott marad, az akkora katasztrófa, aminek az elhárítása minden hazugságot megér. Annál is inkább, mert a mi hazugságunk sohasem az igazsággal, hanem egy másik hazugsággal (vagy ugyanazzal!) áll szemben.
2006-ban ez másképp nem jött be, mint azelőtt. Nem úgy, hogy a kormányzó párt vesztett, hanem úgy, hogy nem tette, amit kellett, tette, amit nem lehetett, és azzal nyert. Pontosan úgy, ahogy ezt Gyurcsány Őszödön elmondta: „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi.” Pontosan így. Nem tudták elképzelni, hogy lehúznak egy ciklust úgy, hogy nem teszik bele azt a korrekciós szakaszt, ami nélkül csődbe megy az ország.
De nem tették bele.
Mert ez volt a Gyurcsány irányításával elért hármas sikersorozat feltétele. Az általa vezényelt 2002-es kampányé, melyben nem az első Orbán-kormány gazdagpárti, perverz újraelosztási gyakorlatával szemben, hanem azt fenntartva, az indokolt és indokolatlan lépéseket arra ráhalmozva ígértek „jóléti rendszerváltást”. A korrekció helyett jött a kormányválság, jött a nagy Gyurcsány-sprint a miniszterelnökségért, azt a párton belüli mesés győzelmet pedig 2006 igazolhatta vagy érvényteleníthette. Ezért az újrakezdés eufóriáját 2004-ben nem hűtötték le a valóságos újrakezdés keserű valóságával. Ezért nem csináltak semmit.
Bozóki András azt állítja, hogy ez csupán a csapatot felrázó „öltözői beszéd” túlzása, mert azért sok mindent csináltak.
Persze lehet hivatkozni értelmes dolgokra is, amit tényleg megcsináltak, de azért ez öncsalás.
Mert ami a legfontosabb lett volna, a fenntartható növekedés, a költségvetés, intézményi szerkezet és jóléti rendszer kialakítása érdekében tényleg nem tettek lényegében semmit. Azért nem, mert feltételezték, hogy arra a választóktól nem kapnának felhatalmazást. Ezért másra kértek, mint amit tenni akartak, mint aminek a szükségességéről, értelméről és hasznosságáról meg voltak győződve. És be voltak szarva, hogy mi lesz most, hogy ennyire mást kell csinálni, mint amivel a választásokat megnyerték. Ez a beszartság az őszödi beszéd egyik meghatározó jellemzője: „tele vagyunk kétségekkel”, „a magabiztosság mögött ott van az őrlődés és a gyötrődés”, „pontosan tudjuk mi azt, hogy rengeteg kockázattal nézünk szembe”, „amit korábban egy évig nem tapasztaltak tőlem, az elmúlt egy hónapban talán háromszor kezdtem el üvöltözni és kiabálni, nem bírva mindennek a feszültségét a tárgyalásokon... hogy húzzatok már a picsába ezzel”.
A győzelem utáni „öltözői beszédre” a műfajból következő túlzásokkal éppen azért volt szükség, mert a győztes csapat is be volt szarva. Mi lesz, ha kiderül, hogy mi mindent kell lenyelni, mi mindenről kell lemondani, hogy a helyzet egészen más, mint amit az ország népe elé vetítettek?
A következő hónapok minden félelmet igazoltak. Az igazság lényege az Ő-day előtt feltárult, és pontosan az volt a hatása, amitől tartottak.
Őszödön Gyurcsány éppoly hevesen tagadta meg a győzelemhez vezető kormányzásszabotáló stratégiát, mint amilyen ékesszólással igazolta azt.
A megtagadás szavai beleragadtak a közemlékezetbe: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este. Nem akarom tovább csinálni.” „Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk.” Az igazolás szavai viszont mintha kiestek volna a közemlékezetből: „Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy dolog ambicionált és egy dolog fűtött: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól meg a jobboldaltól, és tanulja most már meg magát nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz. Ez adta a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dolog volt. Imádtam. Életem legjobb része volt.”
Mi jön ki ebből a kettősségből? Az, hogy a „magyar baloldal” önbizalma, önérzete, önmagába vetett hite, felemelt feje, emancipációja mögött egy elkúrt, elvesztegetett kormányzati ciklus és csak a valóságos tervei leggondosabb eltitkolásával elérhető győzelem áll.
1994-ben nem volt nagy kihívás legyőzni a fölöttébb „böszme” Antall–Boross-kormányt. 2002-ben, 2006-ban és a párton belül 2004-ben győzni viszont nagyon nehéz volt. Mindhárom győzelem kovácsa, először szürke eminenciásként, azután frontemberként Gyurcsány Ferenc volt. Ő volt a baloldal egyetlen igazán karizmatikus, hatóképes, karakteres, győztes típusú vezetője, aki markáns és koherens világképet is képes képviselni, kifejteni (időnként meg persze elárulni).
Hozzá képest Horn Gyula kismiska,
aki csak azt a választást tudta megnyerni, amit egy Incitatus is megnyert volna, és képes volt elveszíteni egy szinte elveszíthetetlen választást. A többi szocialista élember pedig már annyira életlen, hogy említésre sem érdemes.
Gyurcsány számára az igazmondás protagonistájának a szerepe lett volna a nagy esély. Ezt a hazugság beismerése után már csak bűnbánattal és penitenciával játszhatta volna el. Úgy nem, hogy a hazugságban cinkosok előtt, a választók elől elzárt körben nagy merészen kijelentem, hogy hazudtunk, hogy többé nem fogunk, és közben büszkén vállalom a hazugsággal elért győzelmet, élni kívánok a hazugsággal elért hatalommal, és keresztül akarok vele vinni mindent, amire nem kértem felhatalmazást a választóktól, hanem eltitkoltam előlük.
Gyurcsánynak teljesen igaza volt abban, hogy az a hazugságra alapozott stratégia, amelyet ő beismert, az egész magyar politikai élvonalra jellemző volt, abban is igaza volt, hogy ezzel helyes lenne szakítani, de ehhez kizárólag akkor lett volna hitele, ha lemond az így szerzett hatalomról, és előre hozott választáson immár ahhoz kér bizalmat a pártjától és a választóktól, amit tenni akar. Ha ezt irreálisnak vélte, a hazugságalapú politizálás gyakorlatával való szakítást is annak kellett vélnie.
Bármi történt volna Gyurcsány lemondása és az előre hozott választás után, nem történhetett volna rosszabb annál, mint ami történt, és nem lehetne rosszabb állapotban a „baloldal” és az ország, mint amilyenben van.
