Fogalmam sem volt, mi az igazi szegénység, amíg el nem utaztam a helyiek által ma is Bombaynek hívott Mumbaiba. Hamar feltűnt, hogy az indiai nagyváros szélesebb utcáin szinte senki sem a járdán sétál, hanem az úttesten.
A járda ugyanis foglalt, ott emberek – nincs rá jobb szó – laknak. Asszonyok pelenkázzák a kisbabákat, néhány kis tüzet is raknak és azon főznek. Vannak, akik kifeszítenek a fejük fölé egy nejlont vagy vászondarabot. Az utcán nyomorgó emberek közül sokan vannak, akik nemrég érkeztek egy közeli faluból, ahol olyan kilátástalannak érezték a helyzetüket, hogy inkább a nagyvárosban próbáltak szerencsét.
Gazdasági migránsok, csak nem lépnek át határt. Százmilliókat követve ők is próbálják megvetni a lábukat a középosztályban. De az út keserves. A következő lépésben állást kaphatnak a számtalan építkezés egyikén vagy egy műhelyben. Ha a főnök jó fej, megengedni, hogy a műhely sarkában aludjanak. Aki odáig jut, hogy a számtalan nyomornegyed valamelyikében bérelni tud egy néhány négyzetméteres viskót, és abba be tudja költöztetni a családot, már szerencsésnek mondhatja magát. Ha elég jól keresnek, olyan nyomornegyedbe tudnak költözni, ahol van áram és naponta néhány órára víz is.
Mindeközben a mumbai utcákon rengeteg luxusautót látni és modern lakóparkok épülnek. Ázsiában közel egymilliárd fővel lett kevesebb azoknak a száma 1990 óta, akik borzasztó nyomorban élnek. A Világbank nyelvére lefordítva: azok, akik naponta kevesebb mint 1,9 amerikai dollárnak megfelelő pénzzel rendelkeznek. India és Kína őrült gazdasági fejlődése mindkét országban százmilliók életkörülményein javított, főleg a nagyvárosokban. Elsősorban ennek köszönhető, hogy a legfrissebb becslések szerint idén a föld lakosságának már csak 9,3 százaléka, hétszázmillió ember él majd a mélyszegénységi küszöb alatt.
