„Kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyták.” Ez ideáig akár egy bibliai történet is lehetne, az irgalmas szamaritánusé – a sztori, amellyel Jézus először szégyenítette meg az akkori farizeu-sokat. A szentírási részben először egy pap megy el rezzenéstelen arccal az eset mellett, majd egy lévita (segédpap) tesz ugyanígy, végül egy úton lévő szamaritánus, vagyis egy lesajnált, páriasorsú kisebbségi segít: ellátja a sebeket, és fizet egy fogadósnak a további gondoskodásért.
A példázat arra az időtlen kérdésre keresi a választ, hogy ki is az a felebarát: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – a keresztény hit lényege ugyanis ennek a főparancsnak a megtartása. És akárhogy forgatjuk a szót meg a valóságot, abban a másik mesében, ami a szerbiai határunkon zajlik éppen, a magát kereszténydemokratának, Európa védelmezőjének láttatni próbáló kormányunkat könnyebb a pappal vagy a levitával azonosítani, mint az irgalmas szamaritánussal. Az immár kerítéssel és tranzitzónákkal megerősített határszakaszon a kerítésépítéskor fölvázolt rémálom-forgatókönyv valósul meg. Aki illegálisan jut át, azt megverik, kizsebelik, bezárják, kiutasítják, majd – miután Szerbia a kerítésépítés óta nem tartja magára nézve kötelezőnek a korábban az Orbán-kormány szerint is olajozottan működő visszafogadási megállapodást – így-úgy mégiscsak továbblopakodik Nyugat felé. Aki pedig a legális utat választja, azzal gyakorlatilag ugyanez történik, legfeljebb az egyes epizódok időrendje változik: van fölösleges várakoztatás étlen-szomjan, brutális körülmények között a senkiföldjén, előfordul a bántalmazás és a kifosztás, a törvényes utat járók kérelmét is egyöntetűen elutasítják, majd ők is továbbállnak nyugati irányba.
A tranzitzónák hatósugarában nem is balkáni, hanem már-már a szíriai háború külterületeit idéző állapotok uralkodnak – nem függetlenül a magyar kormányzat akaratától, deklaráltan az elrettentés és az elirányítás szándékától. Szó sincs az érdemesek és az érdemtelenek szétválasztásáról, a tények alapján történő mérlegelésről (mindez nem lenne keresztény kötelesség vajon, ha már a könyörületesség nem opció?), az egyetlen cél, hogy abból az irányból senki ne léphessen magyar földre, hacsak nem Rogán Antal valamelyik offshore barátjánál vásárolt magának menlevelet (v. ö. letelepedési kötvény). Az „Európa megvédése” projekt részünkről úgy zajlik, hogy sokakat megalázunk és oktalan szenvedésre kényszerítünk – olyanokat is, akiknek minden törvényes előírás szerint járna a menedékjog –, majd végül mindenkit továbbengedünk Európa felé; mivel visszaút nincs, a magyar befogadóállomások pedig nagyrészt üresek, más változat nem elképzelhető. A vér addig viszont többnyire a határokon kívül folyik, bár például a Holt-Tiszába fulladt fiatalember esetében ezt utólag is nehéz lesz eldönteni, mi pedig legfeljebb azzal nyugtathatjuk a lelkiismeretünket, hogy nem belelőttük őt a vízbe, hanem csak gumibottal, csípős gázzal és kutyával kényszerítettük rá, hogy ne jöjjön ki belőle.
