Még az út elején jártak, de a színházi szakma egyre többször figyelt fel előadásaikra, formálódó színészcsapatukra és az óvatosan kísérletező műhelyükre. És, ami ugyanilyen fontos, nemcsak szakmai presztízsüket tudták növelni, hanem szerény mértékben látogatottságukat is. A 7 óra 7 internetes színházi portálon volt egy lista az elmúlt évad negyven legfontosabb előadásáról, és ebben két dunaújvárosi is helyet kapott. Az egyik legszínvonalasabb fővárosi színházi műhelybe, a Szkénébe pedig két produkciójukat is meghívták: Szép Ernő két egyfelvonásosát és a Top Dogsot. Csak a színházban dolgozó szakemberek tudják, mit jelent egy kisebb lélekszámú város egyetlen, ráadásul még éppen csak formálódó színházában olyan repertoárt kialakítani, amely ernyőszerűen át tudja fogni a sokféle ízlésből formálódó közönségigényt. Több-kevesebb, de inkább több sikerrel oldották meg ezt a feladatot a színház művészeti vezetői.
Mostanáig senki nem tudhatta, hogy Dobák Lívia mint művészeti vezető az utolsó interjúját adja az Ellenfény című színházi szaklapban Sándor L. Istvánnak. Ebben példamutató őszinteséggel, szimpatikus önkritikával és alaposan elemezve mutatja be az eddig megtett utat, a sikeres és tévutas állomásokkal együtt. A beszélgetés olvasása közben egy izgalmas tanulási és érési folyamat bontakozik ki a szemünk előtt egy formálódó, izmosodó társulat építéséről és arról, hogyan sikerült ez alatt a néhány év alatt az intézményt lassan stabilizálni, közösségét és közönségét kialakítani. A kudarcokról is olvashattunk és arról is, hogyan egyensúlyoztak a sokfajta igény között, hogyan próbálta Dobák Lívia a különböző típusú, fajtájú darabokból, szövegekből a legjobbat, a helynek legmegfelelőbbet kiválasztani. Hogyan próbált tehetséges, fiatal rendezőket meghívni, akik még nem rutinból dolgoznak. A jó választás eredménye gyakran nemcsak a sikeres produkció volt, hanem az is, hogy a rendezők előbbre jutottak a ranglistán. (Sebestyén Aba, Szikszai Rémusz, Hegymegi Máté.) Ugyanúgy felelős döntés volt, hogy melyik előadás hol jöjjön létre, a nagyszínpadon-e vagy az új vezetés által létrehozott stúdióban. Kortárs drámaírókkal is dolgoztak, klasszikus átdolgozásokra kérték fel őket, vagy önálló darabjaikat mutatták be. Közönségsikere volt Hamvai Kornél komédiájának, a Sztálinvárosnak és, ami talán a legnagyobb fegyvertény, Erdős Virág költőnő mesejátéka, a Pimpáré és Vakvarjúcska ősbemutatóként a nagyszínpadon is győzött egy líraian látványos, elragadó fantáziával színre vitt játékban. Figyeltek arra is, hogy minden évadban értékes gyerekdarabok és nívós, hagyományos vígjátékok is műsoron legyenek.
Egy igazi, az értékeket ismerő, a kultúrát értően támogató városvezetés ilyen esetben örömmel díjazná, hogy a vezetők folytatni szeretnék a munkát, hiszen eddigi eredményeik biztosíthatják az ígéretes továbblépést, és így növekedhet a város kulturális presztízse is. Dunaújváros vezetése azonban másmilyen. Lejárt az eddigi vezetés mandátuma. A valóban tekintélyes szakmai testület 9-0 arányban bizalmat szavazott az újrapályázóknak, de a polgármester vezette gyűlésen az önkormányzati képviselők az előzőleg senki által nem támogatott másik pályázót, Őze Áront hozták ki győztesnek.
Szinte képtelenség elhinni, hogy ez megtörtént. A legszomorúbb azonban, hogy naponta történnek itt és most szerte az országban súlyosabbnál súlyosabb atrocitások a kultúra, a társadalom és a politika számos területén, és kérdés, hogy egy ilyen szűkebb közösséget érintő, de mégis az egész kulturális életre vonatkozó precedens mennyire éri el a szélesebb közvélemény ingerküszöbét.
Tisztelet annak a kultúraszerető dunaújvárosi polgárnak, aki az önkormányzati döntés után személyes bojkottot jelentett be az új vezetés ellen. Ő biztosan jól érzi, hogy néhány év múlva a város kulturális büszkesége lehetett volna a színház. Az igazi kultúra, a szellem, az oktatás sohasem a pillanat hozadéka, értékei jóval később teljesednek ki, de annál tartósabban szervülnek bele a közösségi emlékezetbe.
A szerző Jászai Mari-díjas dramaturg
