Amennyiben egy tetszőleges elv vagy ideológia - a példa kedvéért ezúttal mondjuk az ökopolitika - alapján leválogatva mintát veszünk a magyar társadalomból, a kiválasztott részhalmaz hajszálpontosan leképezi majd azt a kuruc-labanc, népies-urbánus, haladó-maradi típusú megosztottságot, ami az országot évtizedek (vagy inkább évszázadok) óta mérgezi. Bármilyen elkeserítő, az LMP hétvégi kongresszusa után nem sok érv maradt állva, ami a fenti tételt cáfolhatná. Úgy fest, hogy a párt, amely éppen ennek az ellentétnek a meghaladására jött létre, képtelen szakítani a mélyen gyökerező hagyományokkal: maga is abban a kórban szenved, amelyet orvosolni szeretne.

Lehet a platformistákat a volt SZDSZ (a jelenlegi MSZP, a jövendő Bajnai-párt) ötödik hadoszlopának, illetve a "schifferistákat" Orbán alvó ügynökeinek nevezni - a következő napokban sokan meg is teszik majd -, de a baj sokkal nagyobb, semhogy ilyen blődségekkel megpróbáljuk elfedni. A fenntartható, igazságos és részvételi elvű társadalomépítési modell, meg a közélet átformálásának, a közhatalom szétterítésének kísérlete, amire a Lehet Más a Politika szerveződött, az első körben elhasalt, mivel a tagságban nem volt meg a kompromisszum- és kooperációkészségnek az az új minősége, amely a politikai kultúrát valóban mássá tenné. És a pótvizsgán legtöbbször már nem a jelesért, hanem a bukás elkerüléséért lehet csak küzdeni. Ez valószínűleg nem csak azok számára csalódás, akik szavazóként mellettük álltak: az a pakli, amely 2010-ben a zöldek kezébe került, valahogy vastagabbnak tűnt.

A mostani eseményekhez vezető út kezdete, az Együtt tavaly októberi zászlóbontása volt. Ezt akkor a közvélemény egyik fele korainak, a másik inkább későinek tartotta. Mindkettőben volt igazság, hiszen egyfelől a választások előtt két évvel magukra húzták a kormányzó jobboldalt, másfelől viszont kivárták, amíg az MSZP feltámad. Nos, az LMP szempontjából a mozgalom elindulása, illetve a zöldek táncba hívása mindenképpen túl korán jött: olyan döntésekre kényszerültek miatta, amelyeknek a pártfejlődés belső logikája szerint még nem volt itt az idejük. Ha innen nézzük, az ökopárt vele együttműködésre kész szárnyát akaratlanul is az Együtt nyírta le (vagy ki), bármilyen nehéz is ezt a fejleményt beilleszteni az aktuális összeesküvés-elméletekbe.

A rendszerváltás utáni magyar politikában a két fél eddig mindig kevesebbnek bizonyult egy egésznél. Ha azokat keressük, akik a legjobban örülnek az LMP szakadásának, a jobb- és a baloldalon egyaránt érdemes körülnéznünk: a fejleményekkel most talán mindenütt elégedettek. Hogy közülük ki nevet majd a végén, az a szakítós hétvége után sem lett világosabb, és egyelőre a harmadik pólust kereső választópolgár sem feltétlenül lát tisztábban. Az viszont kiderült, hogy a politika változatlanul politikaként működik, és a másság iránti közönségigényt továbbra is figyelmen kívül hagyja.