Hargitai Miklós a plágiumbotrányról: Jobb híján
Megint a jobboldalnak lett igaza: aki esetleg kételkedett benne, hogy az 1989-ben meghirdetett rendszerváltás elmaradt, most írásbeli bizonyítékot kapott róla. Schmitt úr – a dolgok jelen állása szerint holtáiglan köztársasági elnök és egyetemi doktor – 1992-ben, két esztendővel az első szabad választások után adta be összeollózott kisdoktoriját, de az egyetem pontosan úgy járt el vele szemben, mintha az eset mondjuk 1982-ben történt volna: a disszertációt sportbarátok bírálták el, kritika helyett mindenki elnézően mosolygott, a végeredmény pedig egy summa cum laude minősítésű sportdoktori lett. És mindezt nem a trehány diktatúra időszakában, hanem 2012-ben, két esztendővel a múlt lezárása és a morális többség hatalomra kerülése után hagyta jóvá utólag is a "zavartalanul és pártatlanul" dolgozó tényfeltáró bizottság.
Magyarország legtekintélyesebb egyeteme, a Semmelweis Ignácról elnevezett, az orvosképzés európai élvonalához tartozó universitas nem csak ahhoz volt gyáva, hogy a gondolattolvajt minden további mérlegelés nélkül az egyetlen szóba jöhető szankcióval, a doktori fokozat elvételével sújtsa.
Két hónap alatt még csak ahhoz sem tudtak elegendő bátorságot gyűjteni, hogy (a saját ígéretüknek megfelelően) nyilvános sajtótájékoztatón, a vizsgálati jelentést közzétéve számoljanak be a döntésükről, és utána álljanak az újságírók kérdései elé.
A többségében fair sportemberekből álló testület ehelyett új elméleti alapokra helyezte a disszertációírást. Először is leszögezte, hogy másolni nem bűn, és hibának is csak abban az esetben számít, ha az egyetem észreveszi és szóvá teszi. Ha nem veszi észre, akkor nincs probléma – legfeljebb, ha utólag kiderül, de még ilyenkor sem a tolvaj a hibás (hanem az iskola). A doktori cím (oklevél, diploma) pedig mindenképpen érvényes marad. Ez azért meglehetősen unortodox módja a tudásgazdaság építésének.
Tartozunk annyival az igazságnak, hogy kimondjuk: nem egyedül a "nemzeti oldal" vétke, hogy vezető politikusaink egy-egy méretes morális bukta után egy vállrándítással a helyükön maradnak. Hogy meddig megyünk vissza az időben (Gyurcsányig, Medgyessyig, a tokaji szőlőkig, a szenátorokig, Kaya Ibrahimig, a focihoz nem értő igazságügyminiszterig, Hornig vagy még tovább), az csupán politikai szimpátia vagy memóriakapacitás kérdése. De bármeddig is, mindenképpen tény marad, hogy az ún. morális megújulást nagyon nehéz lesz ezzel a sértetlenül továbbélő posztkommunista mentalitással levezényelni.
A Schmitt-ügy – talán a döntést idejekorán, és a (hamis) következtetéseket is megelőlegezve lehozó Magyar Nemzet köreit leszámítva – mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy erkölcsi értelemben a jobb sem jobb: ez bizony ma is ugyanaz a következmények nélküli ország, amelytől Orbán Viktor (dr. Schmitt mentora) már a két évvel ezelőtti kormányváltáskor elköszönt.
Innen lentről nézve épp az jelezné a megújulást, ha a plágiumvád bebizonyosodása után nem maradna a nyakunkon ez a szocializmusban úrhatnám, a kapitalizmusban plebejus túlélőművész, hogy mindennap emlékeztessen rá: az átalakítás alatt a bolt változatlan feltételekkel üzemel.
