Harangoznak

Ismerve a magyar rendfenntartó szervek és hivatalok erős affinitását a bírságkiszabáshoz, a lakosság erőteljes és folyamatos harangozásnak lesz kitéve nagyjából januártól szilveszterig; olyan lesz az élet, mint a Rákóczi hadnagyában, amikor a harangkötél végén gyakorlatilag a nap minden percében csüngött valaki, csak akkor a labanc, nem pedig a magyar állam tört a falura. Meggyőződésünk, hogy a múlt felé való haladásban amúgy sincs megállás.

Nem úgy van az, hogy csak úgy visszalépünk például a Horthy-korszakba, aztán ott lecövekelünk, miközben a magyar múlt legalább ennyire dicsőséges korszakokat kínál újrahasznosításra. Múlt hétvégén, például, nem lehetett nem észrevenni Semjén Zsolt kormányfőhelyettes mosolygó arcán az áhítat rózsácskáit, midőn a budapesti postagalamb-olimpia megnyitóján a galambászatról mint kívánatos kommunikációs lehetőségről beszélt, egyszersmind a hősiesség és a hűség szimbólumának nevezve az egyébként ketrecbe zárt galambokat.

Egyik államtitkára pedig sokat sejtetőn jegyezte meg, hogy az Úr előbb teremtette meg a galambot, s csak utána az internetet. Ha internetadó nem lesz is, ez a kormány képes rá, hogy az egész informatikai ágazatot a nulláig visszafejlessze, a harangozást pedig állami monopóliummá téve visszaemelje régi fényébe. Vegyük már észre: nemcsak a napelem, de a miniszterelnöki mikrobusz kivételével az utóbbi kétszáz év valamennyi technikai vívmánya útban van a kormánynak. Ennek tükrében nem meglepő, hogy Szombathelyen huszártanfolyamot indítottak óvodások számára, de hamarosan iskolások és felnőttek is jelentkezhetnek, hogy kitanulják a huszárság fortélyait.

Ami bennünket illet, a tendenciát ismerve nincs kétségünk afelől, hogy előbb-utóbb a magyar szépkorúak egyre nagyobb tábora is csákóval a fején fejezi be földi pályafutását, hátralevő idejét lova hátán töltve, karján kedvenc sólymával, segge alatt másfél kiló sertéslapockával; ez a minimum, amit honfoglaló ősei elvárnak tőle.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa